Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-555

555. országos ülés 191k mint olvasom, többfelől felhangzik, hogy túlzott óvatossággal jártam volna el vasárnap, amikor figyelmeztettem a monarchia Belgrádban élő alattvalóit, hogy valami készül ellenük, s a legszélesebb intézkedéseket tettem védelmükre. Informáczióimat én nagyon jó helyről szereztem, az értesüléseim alaposak és abszolút megbízhatók voltak és ezek alapján nem vehettem lelkiismeretemre, hogy egyetlen magyar, vagy osztrák alattvalónak csak a legkisebb bántódása essék. Nekem legelemibb és legtermészetesebb kötelességem volt a legenergikusabban megvédelmezni a kettős monarchia polgárait és határozottan állithatom, hogy fellépésem nélkül a legborzalmasabb események történhettek volna.« (Felkiáltások a baloldalon : Tessék !) »Nem lehet széjüteni és nem lehet tagadni, hogy mi készült itten. Nem hiszek rémmesékben és engem nem bántanak rémlátások. Nagyon jól tudom, hogy egy borzalmas merénylet teljes részletességgel, a legapróbbra elő volt készítve, akik kigondolták és végre akarták hajtani, mindent megbeszéltek, az elszánt tettesek már valamennyien helyükön voltak és csak a jeladást várták. Hogy ez a jeladás elmaradt, csak a legerélyesebb fellépésnek volt köszönhető. A kormánykörök, melyeket én a leghatározottabban és kategorikusan felelőssé tettem az eseményekért, minden energiájukkal léptek fel és lefújták a vasárnap kieszelt és végrehajtásra előkészített borzalmat.» Tovább, a nyilatkozat végén azután még ezeket mondja (olvassa) : »Nem jóslás és nem föltevés, ha azt mondom, hogy enélkül — t. i. az ő energikus eljárása nélkül — a legszörnyűbb éjszaka borult volna ránk az izgalmas vasárnapon.« Az első dolog tehát, amiből levonhatjuk a tanulságot . . . Polónyi Géza: Szóval nem igaz az, ami az előbb mondatott! Polónyi Dezső : Egyszer történt az, hogy a monarchia energikusan mert fellépni és ime, milyen nagy veszedelmet tudott elhárítani. Nem kívánok most a kérdésnek újbóli részletes taglalásába bocsátkozni, de mégis engedjék meg, hogy talán néhány szóval inkább kiegészítsem azt, amit Szmrecsányi György t. képviselőtársam elmondott és ez vonatkozik annak a nagyszerb propagandának a működésére, annak kezdetére és ráfogok térni azután arra, hogy micsoda tanulság vonható le ezekből az állapotokból. Már 1909-ben, a bosnyák annexió alkalmával, elhatároztatott és kimondatott, az összes lapok nagy terjedelemben foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a nagyszerb propaganda miként oldandó meg és már akkor rámutattak arra, hogy az a végtelen gyűlölködés, amely Szerbiában az összes lakosság részéről tapasztalható velünk szemben, nem valami efemer jelentőségű, múló átmeneti jelenség, hanem Szerbiának az a hagyományos politikája, az a tradiczionális eszközökkel kidolgozott politikája érvényesül ott, amelyet, ott hosszú évtizedek óta inauguráltak. Akkoriban, 1909-ben az »Az Ujság« czimü lap közölte is szószerint Garasanin Illiának azt a titkos memorandumát, július 15-én, szerdán. 343 amely ma is ott fekszik a belgrádi állami titkos levéltárban, amely már 1844-ben a legteljesebb részletességgel megszabja Szerbia magatartását és politikáját és annak eszközeit. Nem fogok most erről beszélni, csak rámutatok arra, hogy annak a memorandumnak három fejezetre osztott programmjából az első kettő már úgyszólván majdnem teljesen bevégeztetett. Az első Törökország felosztására, a másik pedig Szerbiának a Bánságban, Horvátországban és Boszniában követendő politikájának mikéntjére vonatkozott, hogy t. i. miként kell azt bevezetnie ; a harmadik része pedig specziálisan a mi területünk megszerzésére és annak eszközeire vonatkozott. Tudnunk kell azt, hogy ma Szerbiában minden ember ugy át van hatva Nagyszerbia lehetőségének tudatától, Nagyszerbia létesítésének eszméjétől, hogy nem képes maga előtt mást látni, csak ezt a nagy jövőt, amelyről — igen helyesen mutatott reá Szmrecsányi György t. képviselőtársam — ezen politikai végrendelet alapján, amint azt nevezni szokták, ma ott mindegyik álmodik. Ez a lelki állapot oly módon van felfokozva, hogy ugyanaz a Garasanin megmagyarázta. — és ez is él minden szerb ember tudatában — hogy Szerbiának egyetlen, természetes ellensége van ezen a világon, amely azt Nagyszerbia álmának megvalósításában gátolhatja s ez Ausztria-Magyarország. Soha — igy inti jóslatszerűen honfitársait — Ausztria-Magyarországgal ezt a kérdést békés utón megoldani nem lehet, mert a dolog természetében rejlő elv hozza magával azt, hogy ezt szükségkép erőszakkal fog kelleni megoldani. Mikor mi azt látjuk, hogy ezen hosszú időn át előttünk mutatkozó jelenségek mindmegannyi kiséreletei a Garasanin politikája gyakorlati megvalósításának ; amikor azt látjuk, hogy odáig jutottunk, hogy saját honosaink Szerbia területén többé nemcsak hogy nem élvezhetik azt a biztonságot, amelyet bárhol a földkerekségén élvezniök kellene : hanem ellenkezőleg, a legközvetlenebb életveszélynek vannak kitéve : akkor méltóztassanak megengedni, hogy a legutolsó, gyáva, hitvány nemzet lennénk, ha mi ezt türnők (Igaz! ügy van ! balfelől.) és engednők bekövetkezni azt, hogy ezek a mészárlások tényleg megtörténjenek. Hogy maga ez a közvetlen veszély fenforgott, ez most már nézetem szerint kétségtelenül bizonyítva van. A ministerelnök ur maga elismerte az ő nagyon óvatos válaszában, hogy ez a veszély adva van. Ismerjük a délszláv kétszínűséget ; tudjuk azt, hogy mit kell várnunk az olyan uraktól, akik tiszt létükre ugyanakkor, amikor szolgálták királyukat, képesek őt egyik napról a másikra megölni; (Ügy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) tudjuk, mit várhatunk azoktól, ha egy energikus nagyköveti fellépésre egyszer sikerült is azokat a már felállított őröket és tényezőket leinteni ; tudnunk kell, ugy-e bár, hogy a legközelebbi alkalommal ennek szükségkép be kell következnie. Ne feledjük el tehát azt, hogy ma már odajutottunk, hogy nézetem szerint az a bizonyos