Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-554

554. országos ülés Í91k Julius lí-én, kedden. 263 Az is valószínű, hogy a biró rövidebben fog végezni az ügynek a tárgyalási jegyzőkönyvben való fixirozásával, mint amilyen rövidséggel, helyesebben : amilyen hosszúsággal és terjedelemben volt az fixirozva a periratban. De, t. képviselőház, itt is van ennek egy helyettesi tője abban, hogy azoknál az ügyeknél, amelyek igy a szóbeli járásbirósági eljáráshoz fognak jutni az eddigi törvényszéki eljárástól, a felebbezési eljárásban szóbeli tárgyalás lesz, s a felebbezési szóbeli tárgj^alásánál a jegyzőkönyvön bélyeget kell majd leróni, ami az eddigi Írásbeli eljárásnál nem volt, ugy hogy ez a hiatus, ez a hiány sem fog jelentékenynek mutatkozni. Merem tehát mondani, t. képviselőház, hogy a bélyegek és illetékek emelésének az a szükségessége, amely a periratok kiesése után fog felmerülni meglehetősen minimális lesz. Már most, t. képviselőház, ha ez az emelés kizárólag ezekben a keretekben mozgott volna, vagy pedig még azokban a keretekben is, amelyekre nyomban rá fogok térni, én azt hiszem, hogy ez ellen szó ezekről a padokról sem esett volna. Ami ebben a dologban sérelem, az az, hogy ez az emelés messze meghaladja a szükséges határokat és ez az emelés nem törvénykezési, hanem — amint szintén leszek bátor rámutatni, — tisztán pénzügyi, jövedelmi szempontokból vétetett előirányzatba. A harmadik indok, t. képviselőház, amivel az igen tisztelt pénzügyminister ur a bélyegek és illetékek felemelését megokolja, az, hogy az uj perrendtartás szaporítja a személyi és dologi kiadásokat. T. képviselőház ! Annak idejében, amikor még az előző pénzügyminister ur a ház asztalára tette le az u. n. uj perrendtartást, nekem, mint az ellenzék szónokának alkalmam volt ezzel a kérdéssel részletesebben foglalkozni s már akkor, az akkori igazságügyminister ur túlzott optimizmusával szemben, figyelmeztettem őt arra, hogy az uj perrendtartás személyszaporitást fog igényelni, a mivel szemben az akkori igazságügyminister urnak az volt az álláspontja, hogy ő azt a meglevő személyzettel nagyjában és egészben el fogja tudni intézni. De, t. képviselőház, ha akkor is tőlem telhető objektivitással, erre rámutattam, viszont most is bátor vagyok figyelmeztetni ugy a pénzügyminister urat, mint az igen t. igazságügyminister urat is arra, ne essenek most meg már a másik végletbe. A személyi és dologi kiadásoknak az az emelkedése, amelyről itt szó van, alighanem azokra a tervekre vezethető vissza, amelyekkel az igazságszolgáltatást jobban deczentralizálni, helyesebben több járásbíróságot és esetleg több törvényszéket felállítani van az igazságügyminister urnak szándékában. T. képviselőház, most is hivatkoznom kell három esztendővel ezelőtt elfoglalt álláspontomra. Én t. i. a tulságbamenő deczentralizácziónak ezekben a kérdésekben nem vagyok hive. En elismerem azt, t, képviselőház, hogy a régibb időkben, amikor a vasúti összeköttetés még sokkalta kezdetlegesebb volt, amikor az emberek nehezebben közlekedhettek és nehezebben juthattak bizonyos természetes vagy pedig kialakult czentrumokba, akkor megokoltnak mutatkozott egy szélesebbkörü deczentralizáezió is. Ma azonban, t. képviselőház, ugy áll a helyzet, hogy lehetőleg elértük már azt a ha nem is teljes, de mégis kulturfokot, amikor a közlekedés, a kiépült vasúthálózat, a viczinális vasutak és a múlttal szemben mégis csak sokkalta külömb közutak folytán nem olyan nehéz, mint amilyen azelőtt volt. Ma, amikor valakinek a maga székhelyéről el kell mennie, hogy bemenjen egy járásbírósághoz, akkor lényeges érdeke az, hogy lehetőleg egy nagyobb czentrumba jusson, ahol ugyanakkor egyéb szükségleteit is képes kielégíteni. A kérdés tehát a hozzáférhetőségnek a szempontjából lényegesen veszített aktualitásából. Viszont nem vagyok hive annak, hogy a bírákat olyan apró helyekre küldjék, ahol a maguk továbbképzésének sem társadalmi, sem tudományos előfeltételeit meg nem találhatják. Méltóztatnak az életben tapasztalni, hogy azok a fiatalemberek, akikkel fiatalkorunkban alkalmunk volt megismerkedni, akikkel együtt tanultunk, ha sorsuk őket falusi helyekre veti, pár esztendő múlva szinte teljesen átalakulnak, elparlagiasodnak, majdnem azt mondhatnám, hogy begyepesednek. Hiányzik a kulturelemekkel való érintkezésből eredő az a természetes vágy, hogy magukat továbbképezzék, hiányzik az alkalomnak az a köszörüköve, amelyen az ő természetes és addig kifejlődött képességei tovább csiszolódjanak, nincs ott az a bíró-, az a jogászközönség, amelylyel eszméjét kicserélhesse, amelytől véleményt kérhessen és útbaigazítást kapjon. Nincs az ügyeknek sem az a sokoldalúsága, amely mellett a továbbképzésnek és továbbképződésnek ezen lehetőségei fenforognának. Nem szerencsés gondolat tehát az, hogy birói- és jogászközönségünket, amelyre nagy hivatás vár és amelytől joggal igényelünk sokat, ilyen apró, a kulturvilágtól, a központoktól egészen messzeeső helyekre küldjük valóságos számkivetésbe, amint hogy ők is ezeket a helyeket tulnyomólag számkivetésnek tekintik. Itt azután erősen előtérbe lépnek a pénzügyi szempontok is és én a magam részéről kívánatosnak tartanám azt, hogy ha a pénzügyminister ur, akit obben a vonatkozásban is meglehetősen erélyes, sőt — bocsánatot kérek, ha egy kissé triviális kifejezést fogok használni — szűkmarkú embernek ismernek, itt érvényesítené a maga erélyességét. Mert a dolog ugy áll, hogy ha egy uj járásbíróságot állítunk fel valamely községben, akkor szükségszerüleg azonnal személyzetszaporitásnak kell beállania, mert azoknak az ügyeknek az ellátására nem elég az az egy biró, aki talán nagyobb járásbiróságnál ezt a munkatöbbletet igen kényei-