Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.
Ülésnapok - 1910-547
547. országos ülés 1914 június 30-án, kedden. 9 Ezt a hűséget a függetlenségi és 48-as párt felajánlotta Magyarország leendő alkotmányos és koronás királyának és mint ilyent gyászolja az elhunyt trónörököst. Szabadságszerető, nemzetük jogaihoz tántoríthatatlanul ragaszkodó polgárok hűsége ez, mely távol áll a szolgalelküségtől, mely ép ezért nem rejt tőrt, s melyre ép ezért az alkotmány szellemében feltétlenül számítani lehet. Nyugodtan vártuk Ferencz Ferdinánd trónrajutását, sőt bizalommal; mert bármennyire magába zárta gondolatait, tudtuk róla, hogy nagyratörő férfiú; nagy uralkodás pedig itt csak az általunk képviselt eszmék gránit talapzatán enielkedhetik magasba. (Ugy van! balfelől.) Es ha van e szomorú eseménynek már most felismerhető tanulsága, ez a tanulság csak egy régi igazság megerősítése, amelyet a történelem hol szelid okfejtéssel, hol válságos eseményeknek mennydörgésével, hol borzasztó tettek sivitásával újból és újból szólaltat meg ; az az igazság t. i., hogy a magyar nemzeti gondolatnak akadálytalan kifejlődése és a maga teljességében való intézményes kiépítése az az erős vár, amelyben az uralkodóház biztonságot találhat, hatalmat és dicsőséget. (Igaz! ügy -van! a bal- és a szélsőbaloldalon,) »A nagy világon e kívül nincsen számára hely !« (Igaz ! TJgy van ! balfelől.) Mint megváltást, ugy várjuk ennek az igazságnak teljes eüsmerését; várjuk türelemmel. Vajha így várna a történelem is. De nem szabad tétlenül várnunk. Midőn az egész világ részvéte az újból megpróbált ősz uralkodóra néz és midőn aggódó várakozás tekint a trón ifjú örökösére ; midőn — ki tudja — mily nehéz megpróbáltatások elé nézünk és midőn a szerajevói golyó minket megtanított az egyéni erő mulandóságára: előtérbe lép az a kötelesség, hogy mai és leendő királyunk mellé állítsunk erős nemzetet, (Helyeslés a bál- és a szélsőbaloldalon.) hogy a nemzeti erő kifejtésének minden akadályát elhárítsuk, minden feltételét létesítsük. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) A Gondviselés ujja megintett; érthetően intett meg, borzalmasan intett meg ; ne lökjük félre intelmét. Ezekkel a gondolatokkal, ezekkel az érzelmekkel búcsúzunk el mi függetlenségiek leendő királyunknak, a ki volt, daliás alakjától és hitvese megható egyéniségétől. Erős férfiakat erős elhatározással illik gyászolni: kegyeletünk csak ugy lesz méltó az ő emlékéhez. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Vermes Zoltán jegyző: Gróf Andrássy Gyula ! Gr. Andrássy Gyula: T. ház ! En azzal kezdem felszólalásomat, (Halljuk! Halljuk !) hogy meg akarok emlékezni a szomorú, tragikus eset emberi vonatkozásairól mindenekelőtt, meg akarok emlékezni az elhunytak árváiról. Más sorsot vártak ezek a szegény gyermekek, mikor* búcsúztak szülőiktől, más sors várt rájuk: milliók közül a leghatalmasabbak szeretete, támasza, istápolása várt reájuk. S most el vannak hagyva atya és anya nélkül, nehéz örökséggel. Én azt hiszem, a magyar KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXV. KÖTET. nemzet rokonszenve mindig kisérni fogja őket, mert annak a családja, aki oly közel állott Szent István koronájához, a magyar nemzet múltja, jelene és jövője képviselőjéhez, e dicső szent szimbólumhoz, annak családja nem lehet távol a magyar nemzet szivétől sem. De megemlékszem a szegény elhunyt főherczeg nagy emberi tragikumáról is. Egy hasonló nagy tragikus eset állította oda a trón mellé, szent nagy hivatásához. Eleinte betegség csaknem a sirba döntötte, azután nehéz munkát végzett, tanult, dolgozott, törekedett, hogy méltó legyen a nagy állásra, amelyet a Gondviselés reá bizott. E nagy nehéz munka közben kidőlt. Telve volt nemes ambiczióval, nagyravágyással, használni akart a monarchia nemzeteinek, használni akart a dinasztiának. Mielőtt azonban ezt tenni képes lett volna, ott fekszik tehetetlenül. Semmit sem tudott megvalósítani abból, ami hevítette, ami erőt adott sok fáradságos munkájára. Valóban nagy emberi tragikum rejlik ebben. Es meg kell emlékeznem feleségének nagy tragikumáról is. Abban ugyan van egy vigasztaló vonás, van egy megnyugtató tudat is, hogy nem kellett egyiküknek sem a másikat túlélnie. Oly szeretet kapcsolta egymáshoz ezt a két lényt, amely szeretet erősebb volt a konvenczióknál, erősebb volt a dinasztikus törvényeknél és erősebb volt annál, ami a legtöbb, magának a büszke főherczeg fejedelmi önérzeténél és most, ugy látszik, erősebb a sorsnál : kikényszeritette, hogy együtt múljanak ki, együtt haljanak meg azok, akik együtt éltek. Együtt haltak meg, együtt végezték be pályafutásukat és emlékük legyen mindörökre szent és tisztelt, már e családias, bensőséges életmódnál fogva is, amelyet folytattak. De természetes, hogy ily nagy csapás, mint amilyen a szerajevói, mélyen érinti a nemzetet is, érinti a nemzetnek egészét, minden egyes tagját. Más lesz jövője a nemzetnek, más talán jövője csaknem mindannyiunknak ez egy szerencsétlen eset folytán. Oly kimondhatatlanul nagy, mérhetetlen nagy egy magyar király hivatása, hatalma, hogy valóban ez a csere a jövő király személyében kiszámithatatlan következményekkel járhat jóban és rosszban. Mi lett volna a most korán elhunyt fejedelem uralkodása, áldás-e, vagy nem, az örök titok marad, azt ember kifürkészni képes nem lesz. Meg vagyok győződve azonban, hogy igazán áldásos, hasznos, állandó nagy munkát csak akkor végezett volna, ha a nemzetekben kereste volna a támaszát, az ország belső harmóniájában és megjegyzem, hogy a trónörökös mindig a legnagyobb felháborodással utasította vissza azt, aminek mindig nevezte, azt a hazugságot és intrikát, mintha a nemzetet nem szerette volna. Ebből a nagy tragikumból azonban tanulságot kell levonnunk és én két tanulságot látok benne. 2
