Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.
Ülésnapok - 1910-552
552. országos ülés ÍDH Julius 9-én, csütörtökön. 139 akár a vétlen mulasztás eshetősége és ezen eshetőségek hátrányos következményeinek alkalmazása.* Tehát ez ki van zárva. Azonban nem alkalmazza, mint később megmondja, mert szüksége van a vétlen mulasztások tévedések folytán előálló állami bevételekre. Hát, t. ház, az bizonyos, hogy az átalányrendszer behozatalánál a bíróságokat terhelné az a kötelesség, hogy megállapítsák az Ítélkezés alapjául szolgáló értéket. Az is bizonyos, hogy a bíróságot azután nem lehetne megleletezni; a rninister ur felvett számításaiból ez a rész mindenesetre hiányoznék. Azonban szabad-e azt megengedni, amint már az előbb kifejtettem, hogy ilyen vétlen mulasztások folytán előálló plusz-bevételekre, erkölcstelen dolgokra pályázzék egy rninister, hogy javaslatában a helyes rendszer mellőzését egyedül ezzel tudja indokolni ? Szabad ilyet egy ministeri indokolásban ilyen leplezetlenül megmondani ? Azt hiszem, senki, aki kissé a dolgok mélyébe néz, nem tette volna ezt meg. Azonban a pénzügyminister ur pénzt, pénzt és megint pénzt kiált. Legyen az törvényszékiilleték vagy más, neki az mindegy, neki az első a financziális érdek, akármityen vétlen mulasztások folytán származik ez a jövedelem, neki arra szüksége van. Nem idézem az indokolásnak minden erre vonatkozó és ezt igazoló passzusát, csak néhány élesen kivilágló tételre akarok rámutatni. Az egésznek a veleje az, hogy az átalány-rendszert nem akarja behozni. Elismeri, hogy előnyös, azonban nyilván látszik, hogy ő neki akkor ki kellene rukkolnia azzal a horribilis aránynyal, amely ekvivalens lenne a javaslatban tervezett emeléssel. Ha a javaslat folytán beszedendő illetékek összegét akarná átalányösszeggel beszedni, akkor olyan horribilis átalányösszeget kellene bevennie, ami sehol a világon nincs, pedig eddig is a legdrágább ország vagyunk Anglia és Francziaország mellett, az igazságszolgáltatás drágasága tekintetében, ö természetesen ettől visszariadt, nem merészkedett ezzel előállani. Csakis ez az oka lehetett az átalányrendszer mellőzésére, mert pénzre van szüksége és mert más utón nem tudja vagy nem meri előteremteni. Ami az indokolás erre vonatkozó részét illeti, ismét egy ténybeli valótlansággal találkozunk. (Halljuk ! Halljuk !) Azt mondja, hogy (olvassa) : »Az átalányreudszernek a behozatala a bírósági személyzetre nézve nagy terhet jelentene, mert ennek a rendszernek a megvalósítása csak ugy képzelhető, ha az átalányösszegek a bíróság által állapíttatnának meg és a szedetnének be s ebből folyólag a bírósági személyzet ezen ténykedései ellen emelt kifogások és panaszok a bíróság által intéztetnének el«. Igaz ugyan, hogy ez a javaslat már megteszi a birósági hivatalnokokat és különösen a bírót tiszteletbeli fináncznak, (Derültség a halóidalon.) de engedelmet kérek, ez egyszerű tévedés kell hogy legyen. Mert hol van az megírva, hogy azért, mert én áttérek az átalányrendszerre, azért mindjárt a bírónak kell azt megállapítani és beszedni ? A bírónak kötelessége egyszerűen az lenne, hogy az Ítéletben kitüntesse azt az értéket és annak az ügynek a minőségét, amely az illetékezés alapjául szolgál és azt az egy példányt, ugy ahogy van, átküldje a pénzügyi hatóságnak, hogy az azután kirója az illetéket. Az összeget ketté lehetne választani, egy bizonyos értékhatárig meg lehet állapítani, hogy ezt bélyegekben kell leróni és akkor bizonyos értékösszeg után az átalányilletéket bélyegjegyekben ott lehetne leróni. Senkinek a világon semmi dolga nem lenne vele : a fináncz felülvizsgálhatná, hogy nem történt-e téves lerovás vagy csonkítás, de a birósági hivatalnoknak semmi néven nevezendő kezelési vagy egyéb munkája vele nem lenne. Mert nem szabad és nem kell supponálnom azt, hogy ők szedik be és hajtják be. A biró, aki a per körülményeit hivatalból kell, hogy a legjobban ismerje, annak minden fázisát, minden csekély nuanceát ismeri, legjobban van hivatva megmondani, hogy mi a per tárgyának alapul veendő értéke. A biró, aki annyi igazságügyi szabályt kell hogy megtanuljon, még abban a helyzetben is volna, hogy megtanuljon néhány törvényt, amelyeknek rendelkezését alapul kell vennie ahhoz, hogy az illetékek megállapítását miként eszközölje. Egyszerűen, amikor az ítéletet meghozta, átküldi a pénzügyigazgatósághoz, amely a kiszabást kell hogy eszközölje, megfelelő értékhatárig pedig a felekkel bélyegben lehetne lerovatni. T. ház ! Találunk itt a javaslat indokolásában még sok minden olyan kitételt, amelyeket talán még módunkban lesz a részletes vita során megvilágítani, azonban itt rá kell mutatnom még egy szerencsétlen jelenségre. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) A t. pénzügyminister ur, természetesen maga is átérezvén helyzetének fonákságát, keresve kapart érvek után, amelyekkel a régi rossz rendszert meg lehet tartani, természetesen annak minden hátrányával és az uj javaslatnak minden emelésével együtt. Ezen érvek közé keverte azt, hogy ő a maga részéről azáltal, hogy a beadványokra nagyobb bélyegilletéket fog kiróni, egyrészt kevesebb beadványt vár, másrészt azt, hogy a perlekedés! kedv némileg apadni fog. Először is legyünk tisztában azzal, hogy lehetséges, hogy az emelés folytán valaki visszatartja . magát valamely beadvány beadásától, azonban ez megint csak az igazságszolgáltatás rovására fog menni. Ha pedig több ívnyi hosszabb előterjesztést kell tennie — hát talán a pénzügyminister ur is tisztában van a nyomdatechnikával oly irányban, hogy ezt könnyen ki lehet játszani. Egyszerűen kisebb betűs kopogtató gépeket kell venni, hogy egy ivén több férjen el. Ilyen kicsinyes szempontokkal operálni azonban, akkor, amikor nagy horderejű igazságügyi kérdésekről van szó, nem lehet és nem szabad. (Helyeslés balfelöl.) Ami a perlekedési kedvnek elmaradását illeti, ettől remél valamit a j)énzügyminister ur ? Ilyen őszinte érvet is keveset láttam. Legyünk tisztában 18*
