Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-552

552. országos ülés Wlí Julius 9-én, csütörtökön. 137 Azonban az állam soha nem jelenhetik meg közhatósági funkczióval ugy, hogy kizárólag az egyes érdekében végezzen cselekvést. Az állam bizonyos mértékben mindig a köz érdekében is cselekszik. Ennek folytán az illeték elve és pénzügyi szempontból az igazságosság elve megköveteli, hogy az állam ilyen funkcziók önköltségének csakis egy részét fedeztesse az egyessel, nem pedig az egészet, mert — mint mondám — mindig bizonyos közérdekű funkcziókat is teljesít. Tovább menve : minél inkább általános érdekű az a funkczió, amelyet az állam végez, még ha az egyesnek érdekében történik is ez, annál bizonyosabb, hogy annak terheit, költségeit nem az egyes emberrel, hanem nagyobb arányban a köz által vell viseltetnie, (ügy van ! bálfélől.) Az illeték elvétől folyik azután, hogy a lerovott illeték nem jelenthet egyebet, mint az állam által végzett cselekedetek költségeinek egy részét s ebből folyik, hogy olyan esetben, amikor egyes cselekvéseknél a közhatósági minőség jobban kidomborodik, ha a közérdeket jobban szolgálja, mint az egyesnek érdekét, ilyenkor az a plusz, amely az illetékben található, többé nem illeték, hanem adó, közönséges forgalmi adó, mert az illetéknek csak addig van jogosultsága, ameddig ez efíektive végzett állami tevékenység önköltségét meg nem haladja és illetőleg, amennyiben közérdekű funkczió teljesitéséről van szó — csak abban az arányban számitható részét meg nem haladja, ami az egyesre jut. Miért mondom ezt, t. ház ? Azért, mert különösen az igazságszolgáltatási illetékeknél kétségtelen, hogy az állam aránylag legcsekélyebb részben végez az egyes érdekében funkcziót, legnagyobb részben mindig a közérdek parancsolja és követeli annak működését. így tehát az igazságszolgáltatási szervezettel járó önköltségek egész összegben semmi esetre sem állíthatók be annak mértékéül, hogy az egyes milyen illetéket tartozik viselni. Ennek a mértéke pedig nézetem szerint nagyon alacsony kell hogy legyen. Mindaz az illeték, amely ezen mértéken felül van, — tehát az illetéknek, mondjuk, fele összegén felül — többé az illetékelv szempontjából sohasem lehet illeték, hanem közönséges forgalmi adó. Az pedig, hogy ezt az egyesek viseljék, soha igazságos nem lehet, mert az adóelvnek természetes folyománya az, hogy az adó lehető egyenletesen elosztva, a köz által viseltessék, ne pedig az egyesek legyenek azzal megterhelve. (Igaz ! Ugy van ! balfdől.) Az előttünk fekvő törvényjavaslat pedig egyetlen erre vonatkozó utalást sem tartalmaz. Ez a törvényjavaslat nem beszél igazságügyi érdekről, nem beszél illetékelvről, hanem végesvégig, az egész indokoláson keresztülhuzódva, kizárólag a fmancziális szempontokat állítja előtérbe és azt mondja, hogy nem lehetett többé elzárkózni a folyton fokozódó állami szükségletek kielégítésére alapul szolgáló bevételek fokozása elől. Nyíltan, leplezetlenül mondja meg a javaslat indokolása, hogy az emelés tekintetében kizárólag és egyedül ezek a szempontok vezérelték. KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXV. KÖTET. T. ház ! Ha mi ezen a helyes illetékelven elindulva vizsgáljuk a javaslatot, nem lehet és nem szabad azt mondani, hogy ez az igazságszolgáltatásnak bármiképpen is érdeke lehet. Különösen téves az előadó ur azon tételének felállítása, hogy ebben a javaslatban az illetékelv megvalósítása vitetett keresztül. Ez ellenkezik a könnyen konstatálható igazsággal és ellenkezik magának az indokolásnak világos szövegével. Az előadó urnak ehhez a kijelentéshez, ha számot tart arra, hogy szavait komolyan mérlegeljék, joga nem volt. Már most, t. ház, ha meg méltóztatnak engedni, egy kis theoriát, ezekre az illetékekre vonatkozólag egy rövid eszmemenetet leszek bátor mintegy kiegészítésül előadni. (Halljuk! Halljuk ! a iáioldalon.) Rá kívánok csak mutatni arra, hogy maga az illeték és ennek elve nem mai keletű dolog, hanem régi időből származott, az úgynevezett sportulákból. Hiszen már az athéniek idejében ismerték azt, hogy a peres feleknek bizonyos összeget le kellett tenniök és a per után a kincstár, a maga hányadát abból levonva, kiutalta a fenmaradó összeget hol az egyik, hol a másik félnek, esetleg mindakét félnek, bár ez ritkábban fordult elő abban az időben. Ugyancsak ismeretes volt ez már a rómaiaknál is. Caligula idejében 2 és %% átalányilletéket fizettek a perlekedők, tehát már ők is ismerték az átalányilletéket, csak persze ott magasabb volt. A germán fajoknál szokásban volt édességet és gyümölcsöt adni a bírónak végzett szolgálatai teljesítéséért. Franciaországban ma sem nevezik ezt illetéknek, hanem — czélzással erre a szokásra — épices-nek mondják, Ennek a kérdésnek nagy irodalma is van, különösen az igazságügyi illetékek kérdésének. Így pb no

gy egyébre ne utaljak, Stuart Mill eléggé ismerős nagy államgazdasági és nemzetgazdasági iró volt, aki az illeték kiszabásának a jogalapját vette tagadásba és azt mondotta, hogy a törvénykezési illeték nem egyéb, mint az igazságnak megadóztatása. Hivatkozik Bentham-ra, aki szépen kifejtette, hogy a törvény és a bíróság igénybevételéből legkevesebb haszna annak van, alti azt igénybe venni kényszerül, mert az nem élvezi a jogrend teljességét és egész biztonságát a maga tisztaságában és a legtöbb hasznuk azoknak van belőle, akik nem veszik igénybe, mert részben félelem, részben czélszerüség által visszatartva, ]3er nélkül egyenlítik ki egymásközti igényeiket. Ezek a hírneves írók egészen odáig mentek — ami vitatható, sőt igen könnyen és nagyon plauzibilisen ezt a komoly álláspontot lehetne, sőt kellene egy államban elfoglalni — hogy törvénykezési illetéket kiszabni nem lehet és nem szabad, azonban ha mégis ilyen kiszabást eszközlünk, akkor természetes, hogy annak csak a legkisebb arányban lehet és szabad történnie. De, t. ház, tudok én az irodalomból még egy igen érdekes disztinkeziót felhozni az illetékek kérdésében és e tekintetben leszek bátor a pénzügyminister urnak, akinek oly nagy vágya van 18