Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-552

552. országos ülés 1914- Julius 9-én, csütörtökön. 135 tatni, hogy ez a 200 ügy ott rögtön helyben végérvényesen elintéződött illetékfizetéssel kapcsolatban. Mert ott a népben éppen az igazságszolgáltatás jósága és gyorsasága következtében ki van fejlődve az érzék a jó biró iránt, ott nem eshetik az meg, hogy egy fél bizalmatlanná váljék a bíró Ítéletével szemben; annak dotálása jobb, annak eljárása olyan, hogy tényleg még vallási meggyőződése által is sugalva az igazságérzet kell, hogy benne megnyilatkozzék, és láttam olyan esetet, hogy a biró megítélte valakinek a követelést és mégis az ellenfelét kötelezte a perköltségek viselésére és annak kellett az illetékeket is megfizetni. Nem akarok ezen kérdés mellett hosszasabban immorálni. (Halljuk ! Halljuk ! balfelöl.) Csakhogy mikor azt látja az ember, hogy ottan — igaz, hogy 7000 éves kultnrával megáldott országról van szó, de mégis más világrészben — ezen kérdések tekintetében milyen toronymagasságban vannak felettünk, akkor szomorodott szivvel kell fognunk nekünk ilyen javaslat méltatásához, amely mindent szolgál, csak azt nem, hogy az igazságszolgáltatás minél gyorsabb, jobb és könnyebben hozzáférhető legyen, szóval, amely javaslat olyan, amely minden lehet, csak az igazságszolgáltatási érdekkel azonos nem. (Ugy van! a haloldalon.) Amikor egy ilyen kérdést idehoznak a ház elé, érdemes megfigyelni azt a rendszert, amely megnyilvánul egy ilyen javaslatban, Csodálatos az a kiválóan kifejlődött pénzügyi érzék, amely a pénzügy minis ter úrban megnyilatkozik, aki a kincstár érdekeit szem előtt tartva nem lát egyebet abban az elperesben mint egy szerencsétlen adóalanyt, akit azután, ha egyszer a karmai közé került, jobbról-balról, előlről-hátulról minden lehető és lehetetlen eszközzel neki ki szabad és lehet használnia a kincstár javára. Majd leszek bátor tételekkel igazolni ezt az állítást. Azonban méltóztassanak megengedni, összeegyeztethető-e az az igazságszolgáltatási érdekekkel, hogy a pénzügyminister ur megjelenik egy javaslattal, amely pénzügyi érdekekből, pénzügyi szempontból az államot odaállítja egy formális uzsorásnak azzal a szerencsétlen emberrel szemben és ugy tesz vele mint a pók a hálójába került áldozattal, hogy ameddig egy csepp nedvesség van abban a légyben, azt kiszívja belőle, mert ugy tekinti, hogy aki egyszer kénytelen volt az igazságszolgáltatás szerveit igénybe venni, az rögtön átváltozott egy végleg kiuzsorázható adóalannyá. Ez egy erkölcstelenség, amely súlyosítva van a javaslatban azzal, hogy világosan kicsillanik belőle az a tendenczia, hogy necsak azt a megszabott összegben kirótt bélyegilletéket, hanem egyúttal mindig lehetőleg nagy leleteket is kaphasson, vagyis egyenesen pályázik a leletekre, amelyek, amily indokoltak a mulasztások elkerülése és a visszaélések meggátlása czéljából, épp oly indokolatlanok oly szempontból, hogy az állam a nyilván várható, de meg nem felelő jövedelmi forrást a maga részéről rendszeres állandó jövedelmi forrássá tegye meg. Bámulatos az a genialitás, hogyan tudják ezt keresztülvinni. Ezt egyéb javaslatoknál is tapasztaltuk. Apró kicsinyes boszantásoknak látszanak egyes rendelkezések, amelyek alól azonban mindig látszik a lóláb, hogy ime, ha nem teljesítik, ott lesz a lelet, amely elvégre is megint a kincstár jövedelmét fogja gyarapítani s amelynek mindig annyira szüksége van erre a folyton fokozódó államszükségletek miatt. Mindig erről beszél, nem az igazságszolgáltatási szükségletekről, hanem az állami szükségletek fedezéséről. Azt hiszem, az ilyesmi az állami erkölcsnek rovására megy. Az államnak sohsem szabad arra a térre átmennie, hogy az állameszme fenségéből származó erkölcsi erőt tegye vásár tárgyává, (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) amikor arra egyrészt szükség nincs, másrészt a czélt amúgy sem érheti el vele, mert kizárólag pénzügyi szempontból nézve is a dolgot, sohasem szabad odáig menni az államhatalomnak, hogy a maga rendszerének bázisát erkölcstelen alapra épitse fel. Az az államhatalom, amely ilyesmit tesz, az saját maga tagadja meg magát és az állameszmének erkölcsi fenségét önmaga szenynyezi be. Már most ily körülmények közt ide jövünk a képviselőházba és tárgyalni kezdjük ezt a javaslatot. Legyen szabad általánosságban, mert hiszen nem csupán e javaslatra kívánok vele rámutatni, felhívni a t. ház figyelmét arra a különös jelenségre, amelyet mostanában sokszorosan észlelhetünk. (Halljuk! Halljuk! a bal- és a szélsőbaloldalon.) A régi időben — sokszor olvastam képviselőházi naplókat, erre vonatkozó feljegyzéseket, — mondom, a régi időben, amikor egy-egy törvényjavaslat tárgyalásához kezdett a ház, kaptunk egy tömör miniszteri indokolást, kaptunk egy bizottsági vitának, — hangsúlyozom vitának — leszűrt eredményét, ahol már az eszmék egymásközt kicserélve és e kicserélés folytán mintegy kristályosodva kerültek ide a képviselőház elé, ahol természetesen a közvélemény számára már könnyebben dolgoztattak fel. A bizottsági jelentéseket követte mindig egy előadói beszéd, nem is említve az egyes miniszteri felszólalásokat és magyarázatokat, de az előadói beszédeket igazán érdemes tanulmány tárgyává tenni. Valóságos monográfiák, tudományos essay-k vannak némelyik kérdésben, és pedig olyanok, hogy az ember, ha a tárgygyal meg kíván ismerkedni, akkor az előadói beszédben megtalálja úgyszólván az összes kutforrásokra való utalást és a kérdés szerves egészben való egybeöntését és ilyen módon való előtárását. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Most megszületik egy kohóban a javaslat, amely a szokásossá vált oly erőltetett uj magyarsággal és stílusban oda kerül a bizottság elé és ott a bizottság előtt bizony igen sokszor előfordul, hogy valamely tagnak az érdekeltségét — nem akarom mondani, hogy zsebét, csak képletileg szerettem volna azt a kifejezést használni — vala-