Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-552

134 552. országos ülés 1914 Julius 9-én, csütörtökön. ben dolgozunk és nagyon jól tudjuk, hogy kik a mi alpereseink: a szegény földmivelő nép, a kisbirtokos, a középbirtokososztály, a hivatalnok, a középosztály intelligencziája. Nagy vonásokban ezek azok, akik az alperesek nagy tömkelegében liferálják nekünk a statisztikai számokat. Midőn tehát egyesegyediil ezek a rétegek fogják viselni ezen javaslat hátrányait, illetve súlyát, nem érdemes-e, hogy akkor, amikor maga a pénzügymi nister ur már több izben rámutatott arra, hogy teherviselési képességünk elérte legvégső határát, amikor számtalan helyről hangzik fel az az aggodalom, hogy a magyar társadalom középosztálya és az alsóbb osztályok érdekében szocziális akcziókat kellene folytatnunk, hogy ilyen javaslatnál gondolkozóba essünk, vájjon szabad-e, ezélszerü-e azokat a pénzügyi terheket, amelyek ezen javaslatban kidomborodnak, az igazságszolgáltatás hátrányára ezekre a néprétegekre ráboritani, mert. ha igaz a minister urnak azon kijelentése, hogy az adó- és teherviselési képesség határát elértük, akkor igaznak kell lennie annak is, hogy ezt többé el nem bírhatjuk. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) Nem szándékozom ezen kérdésnél sokáig immorálni. (Halljuk ! Halljuk ! balfelől.) Kerülni kivánom felszólalásomban még csak látszatát is annak, hogy beszédemnek ozélja a vita húzása, vagy — nem is akarom ezt a szót használni — hogy az obstrukezió szolgálatába szegődöm, de méltóztassék nekem megengedni, amikor a javaslat indokolásából ugy kiabál annak a szükségnek érzete, hogy az állami bevételek fokozandók a a folyton fokozódó állami kiadások fedezésére, akkor eltalálja a pénzügyminiszter ur éppen azt a területet, amely leginkább szorulna kíméletre és leginkább szorulna arra, hogy ott javításokat és enyhítéseket eszközöljünk. Nemrégiben véletlenül a kezembe került egy újságnak, az »Uj nemzedék«-nek egy külön lenyomata, ahol »Gyakorlati adópolitika« czimen »Censor«-tól egy igen komoly és látszik, hogy szakavatott, tudós kézből eredő tanulmányt olvastam. Ebben a tanulmányban tudományos alapon és statisztikai adatokkal bebizonyítva mutat reá a mindenesetre ülusztris szerző, hogy az értékpapírok és részvénytársaságok indokolatlan bélyeges illetékmentességének megszüntetése által az állami bevételek évenként 51,633.000 koronával könnyedén lennének szaporíthatok ugy, hogy ez a teher kizárólag azokra a nagy bankokra hárulna, amelyek eddig is merőben méltánytalanul élvezték ezeket a kedvezményeket. Itt van a kezemben ez a folyóirat. Csodálkozom, hogy mikor az indokolás szerint 4—5 millió koronára tett plus után oly sóvárgó vágygyal nyújtja ki a kezét a pénzügyminister ur, miért nem tér át arra a területre, ahol oly hálás terrénum kínálkoznék akár a harácsolásra is, mert azt hiszem, a lefolyt gazdasági év tanulságai meggyőztek bennünket arról, hogy a bankokat kímélni valóban nem helyes és nem okos dolog. (Ugy van ! a baloldalon.) Azok teljes mértékben rászolgáltak arra, hogy igenis nagyobb arányban résztvegyenek a közterhek viselésében. (Ugy van ! balfelől.) Miért nem lép elő a pénzügyminister ur ilyen javaslattal ? Amikor bevételi eredményeket akar fokozni, akkor reáteszi a kezét arra az állítólagos, szerényke 4—5 millióra, amelyet mondom, a leginkább segélyre szoruló osztály fog egyedül és kizárólag viselni. (Ugy van ! Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) T. ház! Igazságszolgáltatásunk illetékeiről van szó. Azt tudjuk, hiszen érezzük, hogy igazságszolgáltatásunk, sajnos, nem jó. Nem az egyes Ítélethozatalokra akarok én ezzel czélozni. Annak szervezete, annak menete és különösen annak drágasága egy égető s olyan kiáltó kérdés volt már régen, amely számtalan tanácskozásra, számtalan szakirodalmi czikknek megírására késztette az érdekelt köröket. Látjuk azt, hogy már mindenhol a világon meg tudták tenni azt, hogy olcsóbbá változtatták az igazságszolgáltatást és a régi időknek rossz rendszereivel szemben, amikor is az igazságszolgáltatást meglehetős drága pénzen mérték, minden müveit államban megláthatjuk azt a folyamatot, azt a tendencziát, hogy azt mennél olcsóbbá, a széles néprétegeknek mennél egyenlőbb módon hozzáférhetővé és így a rendeltetésének megfelelővé is tegyék. T. ház! Hosszadalmas lenne arra kitérni, (Halljuk! Halljuk!) nem kívánok ezúttal azzal foglalkozni, csak néhány rövid szóval rámutatok a következő jelenségre. (Halljuk! balfelől.) Meglehetősen sokszor és sokat tanulmányoztam ezt a kérdést, mint a szakmámba tartozó dolgot; jártam külföldön, tanulmányoztam az igazságszolgáltatást úgyszólván mindenhol, Európa majdnem minden müveit államában, de most csak arra akarok rámutatni, hogy pl. Egyiptomban micsoda toronymagasságban áll ez a kérdés a mi rendszerünk felett. Ott nem láttam bélyeget, ott nem láttam azt, amit nálunk látok, hogy az embernek minden lépését pénzzel fizettetik meg, hanem láttam azt, hogy a bíróság kihelyez az utczára birói megbízottakat, akik felveszik a szegény emberektől a panaszt és pedig igen csekély illeték fejében és azután bekerül az ügy bírósági tárgyalásra, ahol a bíró a tárgyalás végén megállapítja azt az illetéket, amelyet a peres felek sokszor egyenlően, sokszor külön-külön viselnek aszerint, amint arra a biró őket ítélte. Es milyen módon megy ez, milyen hihetetlen könnyűséggel és gyorsasággal! Voltam egyszer pl. egy tárgyaláson, ahol elintéztek körülbelül 200-on felüli ügyet, ahol ezrei az embereknek az utczán künn térdepelve és guggolva várták a biró Ítéletét, ahol az a biró reggel 9 órától éjfél utánig dolgozott és érdemleges Ítéleteket hozott, az emberek pedig sorban, tanuk és felek, egyszerre jelentek meg és haüottam ott csodálatos Ítéleteket mindjárt az illeték beszedése meUett. Majd egyszer, ha rákerül a sor, talán leszek bátor még ezeket a t. ház előtt előterjeszteni, most csak arra akarok rámu-