Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-551

551. országos ülés 1914 július 8-án, szerdán. 123 (Az elnöki széket Beöthy Pál foglalja el.) Ebből folyólag, minthogy az indokolásnak nagy része interpellácziómban benfoglaltatik, egy­szerűen felolvasom ennek az interpellácziónak szö­vegét és kérem annak meghallgatását. (Olvassa) : »Interpelláczió a ministerelnök és honvédelmi minister urakhoz. Tekintettel arra, hogy a boldogult trónörökös tragikus halála nem csupán emberileg renditette meg a kedélyeket világszerte, hanem a monarchia mindkét államában az uralkodóházzal szemben táplált azonos érzelmeket élénk öntudatosságra ébresztette ; tekintettel arra, hogy ugy Magyarország, mint Ausztria lakossága kereste az alkalmat ezeknek az érzelmeknek tüntető njálvánitására és hogy ilyen tüntetés azokkal az ellenséges erőkkel szemben, amelyek a trónörökös halálát okozták, valamint egyáltalában az erkölcsi erő tanusitása szempontjából, messzeható jelentőség­gel birt volna, a gyengeség és széjjelhúzásnak azon jelenségei után, amelyek szinte kizárólag vonják magukra a világ figyelmét ; tekintve különösen azt, hogy itt volt egy alkalom, amelynél Magyarország állami független­ségének minden sérelme nélkül egyérteímüleg és egyérzelmüleg nyilatkozott volna meg Ausz­triával, ami a világ előtt kidomborította volna azt a gyakran elhomályosított igazságot, hogy a függetlenségünkhöz való tántorithatlan ragasz­kodás, a kölcsönös védelmi kötelezettség átérzé­sének nem akadálya, sőt, ha csak azzal mestersé­gesen nem idéznek fel összeütközéseket, legerő­sebb tényezője ; tekintettel továbbá arra, hogy a boldogult trónörökös egy védelmi kötelesség teljesitésében halt meg, hőslelkü hitvestársával együtt, olyan hatalmi állás megszilárdítása körül működvén, amelyről soha le nem mondhatunk és hogy ekkép a készülő gyásztüntetés egyúttal e hatalmi állás megtartásának szilárd akaratát mutatta volna meg; tekintettel arra, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg Ö felsége megbízásából az összes véderő főparancsnoka volt és hogy katonai kötelesség­teljesítés körében érte őt olyan halál, amely a csatatéren szenvedett halál méltóságával bír, hogy tehát a véderő szabályszerű fényes végtisz­tességadását ebben az esetben a katona érzelmi világának, a katonai szellemnek legbensőbb és legjogosultabb mozzanatán is követelték, amint hogy a véderőnek leghőbb vágya is volt ; tekintettel végül arra, hogy a művelt világ összes uralkodói és államfői a temetésnél oly módon akarták magukat ké]3viseltetni, mely a világ részvétét és rokonszenvét imponáló módon juttatta volna kifejezésre s egyszersmind alkal­mat adott volna arra, hogy ezek a kiváló ven­dégek az itteni hangulatról helyes benyomásokat szerezzenek, hogy tehát mindezeknél fogva néhai Ferencz Ferdinánd trónörökös temetését nem lehetett sablonszerű holmi etiketté-szabályok szerint el­intézendő udvari szertartásnak tekinteni, hanem hogy föl kellett ismerni annak messzi kiható jelentőségét a belső összhang és a külső tekintély szempontjából, minél fogva a monarchia két államának kormányai, valamint a közös minis­terek, nem mellőzhették az alkotmányos befolyás gyakorlását annak megfelelő rendezéséhez és, ha azt nem tették, mulasztást követtek el : kérdezem a ministerelnök urat, illetve a honvédelmi minister urat : Miért folyt le néhai Ferencz Ferdinánd trón­örökös temetése olyan szűk keretek között, melyek a honpolgárok szerint, önként készülő, nagy horderejű tüntetését egyenesen megakadályozták? Miért nem fejtetett ki ennél a temetésnél a merénylet áldozatának katonai rangját és halála körülményeit megillető, a véderő érzelmeinek megfelelő katonai pompa? Miért mondtak le az idegen államfők kép­viselőinek megjelenéséről ? Miért zsugorították össze egyáltalán ezt a gyászünnepélyt oly módon, hogy szinte mester­ségesen fojtatott el azoknak az erkölcsi erők­nek megnyilvánulása, melyek egy nagy veszte­ség pillanatában és egy alattomos támadás kinos benyomásaival szemben, az önérzet, az önbiza­lom, a tekintély sértetlenségét hozták volna nap­fényre ? (Hosszantartó, élénk éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Elnök : A ministerelnök ur kivan válaszolni. (Halljuk ! Halljuk ! jobbjelőí.) Gr. Tisza István ministerelnök: T. ház! Az interpelláló t. képviselő ur a tárgyhoz és az ő szónoki egyéniségéhez méltó kifejezést adott olyan érzelmeknek, amelyekben, azt hiszem, min­den magyar ember egyetért, (Ugy van! jobbjelőí.) és mindenesetre jó szolgátatot tett azzal, hogy ezeket az érzelmeket kifejezésre juttatta. Ami magát az interpelláczió tartalmát illeti, én a t. háztól arra kérek engedélyt, hogy csak arra az egyszerű kijelentésre szorítkozzam, hogy azt a felelősséget, amely a történtekért reám, mint Őfelsége alkotmányos tanácsadójára háramlik, elvállalom. Kérem válaszomat tudomásul venni. (Helyes­lés jobbjelőí. Nagy zaj és mozgás a bal- és a szélső­baloldalon. Felkiáltások balfelől: A királyra há­rítja.) Elnök : Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Huszár Károly (sárvári) : A királyra hárítja a felelősséget. (Nagy zaj.) Elnök: Huszár Képviselő urat rendreutasí­tom. (Nagy zaj. Halljuk ! Halljuk !) Méltóztassa­nak meghallgatni a képviselő urat. A képviselő urnak joga van szólni. (Folytonos zaj. Halljuk! Halljuk!) Csendet kérek ! Gr. Apponyi Albert: Igen, t. képviselőház! Midőn a ministerelnök ur az általam beterjesztett interpelláczió indokolásáról oly módon nyilatko­16*

Next

/
Thumbnails
Contents