Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-531

92 531. országos ülés ÍMh április 25-éa, szombaton. T. ház! A most elmondottakkal szemben talán felhangozhatik még az az aggály is, hogy bár mindenesetre szabályozni kell az életet, mégis talán elegendő volna a kevesebb szabály, ami azután az elvi törvényhozási jogalkotás módszeréhez vezet. T. ház! Az elvi jogalkotásnak, a nagy princzipiumok útján való jogfejlesztésnek mi már olyan esetét ismerjük, hogy ehhez a módszerhez semmiesetre sem volna alkalmas folyamodni a törvényhozásnak. Kern kell máshova mennünk, csak az 1848-as törvényhozás nagy emlékeihez; (Igás! Ugy van!) nem kell máshova mennünk, mint az 1848: XV. t.-czikkhez, amely az ősiségét eltörölte és ezzel a régi Magyarország helyébe szinte egy csapásra az új Magyarországot állította. Egy nagyszerű elv kimondása volt ez, és ma jóformán ezen nyugszik az egész mai modern magyar állam. És ime mégis 1848-ban, annak a kornak egyik legkiválóbb jogtudósa, Frank Ignácz »Az ősiség és elévülés« czimen a Magyar Tudományos Akadémiában székfoglaló értekezést tartott, amelyben nagy tudománynyal és gyakorlati érzékkel fejtegette, hogy nincsenek tisztában azzal, mit kell érteni ősiség alatt, hogy az ősiségnek sokféle kiágazása van, amelyre nézve nem egyezőek a vélemények. Sőt 1861-ben, annyi év után Deák Ferencz az országbirói értekezleten még mindig azt hangoztatja, hogy arról, amit az ősiség elvével eltöröltek, nem lehet megállapítani, milyen körben és hogyan értették, hiszen — amint Deák Ferencz mondja az ő ott elhangzott beszédeiben — közöttük, az országbirói értekezlet nagyérdemű és nagyttidásu tagjai között sem volt megegyezés épen ezen elv keresztülvitelében, épen abban, hogy az ősiség elvi eltörlése mit jelent. T. ház! Eszembe jut a francziák legszellemesebb irója, Anatole Francé, akiről tudjuk, hogy bizonyos előszeretettel foglalkozik az igazságszolgáltatással, a törvényhozással, a törvénykönyvekkel és aki az ő gall esj>erit-jével ugy tűnik fel, mint egy uj Rabelais. Anatole Francé elmondja kritikáját az egész modern jogalkotásról, a törvények hozataláról. Egy helyütt az ő kedvelt alakja abbé Coignard, aki az igazságszolgáltatásról, a törvénykönyvekről beszél, aztmondja, hogy a törvénykönyvek barbár korszakoknak köszönhetik létrejöveteleket, a törvények sajátszerű homálylyal vétetnek körül, a kommentátorok csak arra törekszenek, hogy azokat minél érthetetlenebbekké tegyék és a nagy közönség bizonyos szent tisztelettel, sőt borzalommal nézi a törvénykönyvet, pedig hát a törvénykönyv már régen elavult, elvesztette értelmét. A törvény nem az alkalom szülöttje, lois d'occasion, amint az újságok irják, — igy beszél abbé Coignard — hanem a véletlen szülötte, lois de quelque hasard. Végül azt mondja, hogy jobb, ha a törvénykönyveknél a bíró bölcs belátása érvényesül. És íme egyszerre csak megjelenik előttünk a »bon juge«, Magnaud, aki túlteszi magát a törvénykönyv rideg korlátain és dönt a legjobb belátása szerint. Sajátságos, hogy Anatole Francé az, aki a XVIII. század racionalizmusán nőt fel, aki épien szellemének fényével hat és tündököl, elveti magától az egész racionalizmust; egyszerre csak a racionalizmussal sajátszerű ellentétben azt mondja, hogy csakis az érzelem, csakis a benső az, ami dönthet, a törvény parancsa, külső szava nem vehető figyelembe. Anatole Franco-nak ezt a szellemes, de igen paradox állítását azonban, ha vizsgáljuk a törvényhozások történetét, már régen megczáfoltnak találjuk. Vegyük csak a nagyszerű görög czivilizácziót, amely oly hamar letűnt. Ott a jog fejlesztésének azt a módját nem ismerték, amelyet a másik utána jövő nagy hatalom, a római, a maga egész világra kiterjedő hatalmával követett. Ott tényleg az érzelmek uralkodtak s ime megakadt az egész czivilizáczió fejlődése, sőt csakhamar a visszafejlődés állott be szemben a másik állammal, a rómaival, amely a jogalkotásnak módjait, a kodifikácziót mintegy tipusképen tárja elénk. (Igaz ! Ugy van!) Az egész művelődés folyamán azt találjuk, hogy az öntudatlan szokás jogi alkotás helyébe lassanként az öntudatos törvényhozási jogalkotás lép és minél jobban előrehaladunk a. czivilizáczió korszakába, — akármilyen művelődési kört vegyünk — annál inkább látjuk a törvényhozásnak egész apparátusát megjelenni, annál inkább tapasztaljuk, hogy a jog fejlesztése ezen a módon minél több törvénynek alkotásában nyilvánul meg. Azt hiszem, hogy azok a támadások, amelyek a törvényhozás munkássága ellen is irányulnak, meggyen gitik a törvényhozásba vetett bizalmat és hitet. Hogy ez mit jelent, annak jelentőségével, azt hiszem, nem kell bővebben foglalkoznom. De hogy mit jelent ez nálunk, ahol, amint az igen t. ministerelnök ur többizben rámutatott, épen a törvényhozás működése az, amely a mi állami létezésünkkel, állami exisztenciánkkal a legszorosabb összeköttetésben van, azt ugy hiszem, szintén nem kell bővebben fejtegetnem. Mint a magyar alkotmány- és jogtörténetnek több mint húsz éve szerény munkása, teljes mértékben osztom azt a megállapítást, amelyet az igen tisztelt ministerelnök ur a magyar jogfejlődésnek egy igen nagyfontosságú tenyere nézve tett, hogy t. i. a magyar jogfejlődés nem egyszer ellentétbe tudott helyezkedni a nyugoteurójjaival. így ki tudta küszöbölni azokat a hűbéri hatásokat, amelyek nyugatról jöttek és meg tudta tenni* fejlődési útját ezen intézmény nélkül. A magyar fejlődésnek nem kellett megismernie és végigélnie a partikularizmust; a ma-