Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-530

ö3(). országos ülés 191í április 2í-én, pénteken. 4:7 Ebben a házban sokan vannak, akik a vármegyei életben résztvettek, és bölcsen tudják, hogy a mai helyzet az, hogy a vármegye közgyűlése még egy szabályrendeletet sem hozhat meg abban az esetben sem, hogyha ezen szabályrendelet megalkotására törvény kötelezi, anélkül, hogy ne tökéletesen a kormány intenczióinak rendelje magát alá. Közigazgatási szervezetünk nagy ellenmondása mutatkozik abban, hogy felállítottuk a ministeri felelősséget anélkül, hogy feltétlen engedelmességre szorított tisztikara lenne neki. Megtartottuk a vármegyei önkormányzatot, de csonkán, bilincsekbe verve. Minden olyan intézmény, melynek kereteiben ilyen megoldhatatlan ellenmondások mutatkoznak, kell hogy meginogjon és megingott a mi közigazgatási szervezetünk is. Van ministeri felesősség, de engedelmes tisztikara nincsen. Van megyei autonómia, de megnyirbálva, utaink roszszak, közegészségügyi intézményeink nincsenek, a gyermekhalandóság magas, ép igy a felnőttek halandósága is. Választjuk az egyéni szabadság dicsőítése mellett azt a kihágási birót, aki esetleg holnap felettünk fog Ítélni, de minden határozatát megfellebbezhetjük a központi kormányhoz ; mi választottuk meg, de azért a legkisebb mértékben sem köteles a mi intenczióink szerint eljárni. Ezeknek az anomáliáknak megszüntetését várom én attól a közigazgatási reformtól és várjuk mindnyájan. Es akkor, amidőn előreláthatólag ezen reform tárgyalása előtt utoljára van módunk a belügyi kérdésekhez hozzászólani, veszem magamnak a bátorságot, hogy üdvözöljem a belügyminiszter urat azért a különben tőle megszokott határozottságért, azért a tőle megszokott szorgalomért, amivel ezt a kérdést minden melléktekintet félretételével gyorsan és határozotttan oldja meg. (lilénk éljenzés.) Ezeket kívántam elmondani a közigazgatási reformra vonatkozólag, most pedig engedjék meg, hogy áttérjek közigazgatási szervezetünk egy másik nem kevésbbé fontos részére, (Halljuk ! Halljuk !) amelyet azonban ez a reform érinteni nem fog, és ez a mi községi közigazgatási szervezetünk, melynek fontosságával mindenki tisztában van. Epén a tegnapi nap folyamán Scitovszky Béla t. képviselőtársam és barátom mondott igazán nagyszabású és nagyon tartalmas, nagyon részletes beszédet erről a kérdésről; és talán arra mutat, hogy ebben a szervezetben és ebben az intézményben mégis nagyon sok hibának kell lennie, hogy az ő beszéde után is bőven akad téma, bőven akad megtárgyalni való, ami ennek az intézménynek hiányosságára mutat. (Halljuk ! Halljuk !) * Hiszen egy tekintet, amelyet egyrészt statisztikai adatokra és egy másik tekintet, amelyet a községekről szóló törvényhozási intézkedésekre vetünk, meggyőzhet bennünket arról, hogy az a szervezet, ugy amint ma van, nem lehet jó. Mit mond a statisztika ? Azt mondja, hogy az országban 61 olyan község van, amelynek lakossága 10.000-en felül van, hogy a Duna-Tisza közén egy községre átlag 6000 lakos esik, Békésben pedig 10.0000 lakos. Ezekkel szemben azonban a Tisza balpartján átlag 800 lakos esik egy községre és 3000-nél több olyan község van, amelynek lakossága az 500-at sem éri el. Ha most a mi községeink szervezetén végiggondolunk, azt látjuk, hogy — a rendezett tanácsú városoktól eltekintve — községeinknek csak kétféle kategóriáját állithatjuk fel és e kétféle kategória között sem találunk valami határozott, nagyobb szervezeti különbséget, mert hisz az egész különbség az, hogy a kisközségek egyetlen egy községi tisztviselőt közösen választanak. De ha most már arra gondoltunk, hogy egész sorozata van nálunk a 3000 lakoson felüli községeknek, hát hogyan képzeljük azt, hogy ezeket az óriási községeket, amelyeknek ugy anyagi eszközei, valamint igényei is messze-messze túlszárnyalják és túlhaladják a törpeközségek anyagi eszközeit és igényeit, a törpeközségekkel egyformán közigazgassuk ? Akkor, midőn mi 1867 után községeink berendezését megalkottuk, bizonyos primitív igényekkel léptünk fel a községekkel szemben, meghagytuk körülbelül azt a szervezetet, amint az a régi úrbéres községeknél kialakult, meghagytuk a parasztbirót, meghagytuk a hosszúszárú pipaszívás mellett dolgozó községi nótáriust, meghagytuk az igen gyakran analfabéta esküdteket. De azóta a közviszonyok változtak, azóta a közélet követelményei tízszeresek lettek. Változtattunk ugyan a községek ügyén, de egyoldalúkig a községi szervezet egyetlenegy pontjára központosítottuk ezt a változtatást, először 1883-ban, azután 1900-ban emeltük a községi jegyző minősítését, magasabb kvalifikáczióhoz kötöttük a községi jegyzői állásra való képességet, hagj^tuk azonban a községi berendezkedést ugy ahogy van, hagytuk a községi jegyzőt a maga — mondhatnám — alárendelt szerepében, és egyetlenegy lépést sem tettünk arra, hogy a vele egyenrangú tisztviselők szellemi szinvonalat szintén emeljük. Ezáltal a község berendezkedésének egész szerkezete eltolódott, a súlypont áthelyeződött egyik oldalra, áthelyeződött azonban anélkül, hogy azokat a támaszokat, amelyek az azelőtti súlypontot egyensúlyban tartották, az uj súlypont irányában továbbfejlesztettük volna. Most én a községi közigazgatásnak legfőbb hibáját épen abban látom, hogy a községi jegyző igy mintegy kiemelkedett a község keretéből. Kétféle utón és módon kereshetnénk orvoslást. Egyrészt azt mondhatnók, hogy ennek a tényleges helyzetnek levonjuk konzekvencziáját, ezt a tényleges helyzetet törvényessé tesszük, felelőssé tesszük a községi jegyzőt és a körjegyzőt a község egész közigazgatásáért és ennek a felelősségnek fejében nagyobb hatáskört bízzunk reá.