Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-536

530. országos ülés I91i május tí-án, szerdán. 381 magát, ami nélkül megbukik, sőt megbukik ez által Ausztriáé is, azt nem tudták megcsinálni most sem, ami mellett mellette vagyok, mellette leszek és le nem teszek róla s azt hiszem, hogy a jövő budget alkalmával megint előhozhatom, amint három évvel ezelőtt, nevezetesen, hogy a szeszmonopólium behozatala nélkül ez az ország nem tud boldogulni. A szeszmonopólium behozatalától várok az első esztendőben 80, a második esztendőben 100, a harmadik esztendőben 120 millió pluszt, anélkül, hogy az zsarolás, spoliaczió lenne, hanem egyszerűen szabályzata azoknak a viszonyoknak, amelyek szabályozva vannak az egész világon. Németországban minden országrészben, Szászországban, Bajorországban, Württembergben, Poroszországban 2 és J

/a és 8

/,i márka között változik az az összeg, amit egy hektoliter után fizetnek, mert azok önállók. Olaszországban, amint az az én eszmém is, felemelték 2 és x

\% lírára, Erancziaországban 2 és 3

/

4 frank, Oroszországban 5, Angolországban 7, nálunk egy és tiz volt és akkor azt mondták, most felemelik és felemelték 1 K-ra és 50 fillérre. Tehát mi a felét fizetjük annak, amit az egész czivilizált Európa, egynegyedét annak, amit Oroszország és egyhatodát annak, amit Angolország. Nem abszurdum ez? Akkor beszélünk arról, hogy itt szorítunk, meg ott pörkölünk, gyűjtünk és ott ütünk agyon valami tiszta kereseti forrást és adóztatunk, amikor ezt nem tudjuk megfogni. Ez olyan dolog, amire én már ministerelnök koromban forszíroztam Imkácsot. Mellette maradok most is.« Széll Kálmán ezen beszédéből, amelyet ő a Pénzintézetek Országos Egyesülésének teljes ülésén mondott, határozottan állást foglalt a szeszadónak erős, sokkal erősebb, sőt kétszer, háromszor olyan erős felemelése mellett, mint a minő a jelenlegi költségvetésben foglaltatik, mert hiszen most az egész felemelés hektoliterenkint 20 fillér. Ez tehát az a rettentő nagy atroczitás, ez tehát az a rendkívüli nagy sanyargatás, amellyel az ország lakossága, az ország népessége a pénzügyi kormányzat részéről sujtatik. Mert az a másik szolgáltatás, amely a bélyeg czimén szintén valamivel nagyobb megterheltetést jelent, amely körülbelül öt és fél millióval való megterhelését jelenti az országnak, nem egy általános megadóztatás, nem egy általános szolgáltatás. Ezt a bélyeget azok fizetik, akik a jogszolgáltatást igénybe veszik (Igaz! Ugy van!) és ezzel szemben megkapják az uj polgári törvénykezési rendtartás által biztosítandó előnyöket, megkapják a jobb, a gyorsabb igazságszolgáltatást, merem mondani, az olcsóbb igazságszolgáltatást is, mert hiszen a jogszolgáltatást nem a bélyeg teszi drágává, hanem inkább a perköltség, és ha a jogszolgáltatás gyorsabb lesz, akkor mindenestre olcsóbb is lesz. Ezt az előnyös különbözetet pedig, amely ezen a czimen az állampolgárok javára esik, nem rontja le az a csekély különbözet, amelyet a bélyeg felemelése révén az állam polgárságának, illetőleg azoknak a lakosoknak, akik a jogszolgáltatás czimén az igazságszolgáltatást igénybe veszik, fizetniök kell. (Ugy van!) De ki kell még terjeszkednem egy igen fontos körülményre, amely ma még kezdeményezésében igen lényegtelen, de előrehaladásában, fejlődésében igen lényeges és igazán az országnak legszegényebb, legvagyontalanabb, a legnehezebb és legnyomorúságosabb társadalmi helyzetben levő osztályát érinti. (Halljuk!) Azért kell különösen kiterjeszkednem erre a kérdésre, mert hiszen épen ez a kérdés volt az, amelyet a nyilvánosság, a sajtó egy része ugy állított be, mint, amely kérdésben a pénzügyi kormányzat ridegsége, a pénzügyi kormányzat makacssága és különösen a szegény emberek méltánylandó sorsával szemben való keményszivüsége a legeklatánsabban megnyilatkozott. A valóság itt is különbözik és távol áll azoktól a szines képektől, amelyeket annak idején ebben a kérdésben lefestettek. Nekem épen közvetlen szerepem volt ebben a kérdésben, mert hiszen a dijnokok küldöttségét én vezettem először a ministerelnök úrhoz, azután pedig a pénzügyminister úrhoz és ha a dijnokoknak ezt a küzdelmét megfelelő világításban akarjuk látni, ugy amint azt ők maguk látták és maguk előadták, tehát nem a nyilvánosság közlésének hamis szemüvegén át, akkor utalnom kell a dijnokegyesület közelmúltban megboldogult tiszteletreméltó elnökének Mártonyi Bódognak a dijnokegyesület hivatalos lapjában közzétett czikkére, amelyben ismerteti a pénzügyminister urnak idevonatkozó expozéját, amely szerint a tisztviselőknek egy külön kategóriája teremtetnék: a kezelő, még pedig a pénzügyigazgatóságnál 60, az adóhivataloknál 284, az igazságügyi hivatalokban 84 ilyen kezelői állás szerveztetik. Hogy maguk a dijnokok és maga a dijnokegyesület elnöke hogyan Ítélte meg ezt a kezdeményezést, erre nézve utalok a jelzett czikk azon részére, amely a jelzett körülményt határozott eredménynek minősiti, amelynek elérése az ő munkájuktól eltekintve gróf Tisza István ministerelnök és Teleszky János pénzügyminister jóakaratának köszönhető. Ebből a nyilatkozatból tehát kétségtelenül hitelt érdemlőleg megállapítható, hogy a dijnokok igenis nagyon alaposan és értékéhez képest becsülték meg azt az akciót, amelyet a pénzügyminister ur az ő érdekükben kezdeményezett és amelylyel az állam valódi szükségletének és pénzügyi helyzetének mérlegelésével, fokról-fokra akarta keresztülvinni a dijnoki állások megszüntetését és a kezelői állások rendszeresítését; ezt pedig nemcsak tervezte, de foganatba is vette. Kétségtelen, hogy a pénzügyminister ur nagy Ígéretekkel nem jött; ő tárgyilagosan nézi a viszonyokat és az állam teljesítőképességét, de az is bizonyos, hogy sokkal többet adott, mint ameny-