Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-536

356 53ü. országos ülés i9ik május 6-án, szerdán. A német-franczia háborúnak két konzekven­cziája bír a jelen történelemre döntő befolyással. Az egyik a szerencsétlen franozia revanche-poli­tikának eszméje, mely talán kiindulási pontja ennek a fegyverkezési versenynek ; a másik a ha­talmas német birodalom kialakulása, mely roha­mosan fejlődő gazdasági erejével és rohamosan gyarapodó emberanyagával a kontinens első álla­mává küzdötte fel magát. (Igaz ! Ugy van !) Ez a fejlődés, ez az erősbödés és az ezzel járó hatalom, az alkotmányos életben nem kis mértékben meg­erősödött hazánk és az egységessé lett Olaszország szövetségével gyarapodván, oly erőt reprezentál, mely a szomszédos államokban önkéntelen, de jogos félelmet és féltékenységet idézett elő. Ez a féltékenység hozta össze az entente hatalmakat és ez a féltékenység, ez a félelem indoka annak a fegyverkezési versenynek, mely már közel 25 esz­tendő óta tart s amely az utolsó tiz évben igazán a határt nem ismerő féktelenségbe csapott át. Előttünk az adott helyzetben két ut állott : vagy kilépni a hármas szövetségből, feladni nagy­hatalmi pozieziónkat és kitenni hazánkat és mon­archiánkat a többi nagyhatalmak esetleges ké­nyének-kedvének, vagy pedig, ha nem is felvenni a versenyt, — mert hiszen erre, sajnos, anyagi erőnk korlátoltságánál fogva képtelenek vagyunk — de legalább elmenni hadseregfejlesztési politi­kánkban addig a határig, ameddig azt a nemzet jövője és hazánk és állampolgáraink biztonsága megkivánja. Mi az utóbbit választottuk és ha A-t mond­tunk, B-t is kell mondanunk és tovább kell halad­nunk védelmi politikánk kijelölt utján. Megállást csak anyagi erőnk teljes kimerültsége tenné indo­kolttá, de ettől, hála Istennek, amint a költség­vetésbői is láthatjuk, távol vagyunk. A másik határt az emberanyag korlátja képezhetné : de bo csapatot kérek, addig, amig a tényleges katonai szolgálatra alkalmas hadköteleseknek csak körül­belül 70%-át sorozzák be tényleges szolgálatra, e korlát parancsoló ereje nem jöhet számba. De a hárrr.as szövetségnek szükségképen reánk háruló konzekvencziáin kivül még egy másik kül­politikai viszonylat is képszi tadseregfejlesztési politikánk indokát. (Halljuk/ Halljuk/) Mon­archiánk, de főkép hazánk a balkáni államok egyensúlyának hivatott őre. (Igaz! Ugy van!) Politikánk a Balkánnal szemben is csak defenzív lehet, de befolyásunk érvényesülésének, kereske­delmünk és ipari pozicziónk biztcsitásának döntő kritériuma az, hogy ne létesüljön a Balkánon akár czentralisztikus, akár föderalisztikus alapon olyan államalakulat, amely egy nagyhatalom ércz­gyüi'üjét vonná határaink köré. Ez pedig csak két körülmény által biztositható: először erős had­sereggel, másodszor erős szövetséggel. Hadseregünknek olyannak kell lennie, hogy ha a monarchiánk kardjára üt, ezt Belgrádtól a Bosporusig és Durazzótól Konstanzáig meg kell hallani. Egy ízben, 1908-ban, már szomorúan ta­pasztaltuk a hadseregünk harczképességébe vetett hit megingásának következményét; reformált had^ seregünknek s ezzel kapcsolatosan befolyásunk növekedésének hatását örömmel pedig láttuk most az uj albán fejedelemség megalakulásában. (Igaz ! Ugy van!) A második kellék arra, hogy balkáni pozi­eziónkat meg tudjuk védeni, az erős szövetség. Szükséges, hogy tagjai legyünk egy olyan európai szövetségnek, amely Európa történelmének mérle­gébe döntő sulylyal tudja bedobni szavát. (Igaz ! Ugy van!) És még egy szempontot nem szabad figyelmen kivül hagynunk. Ha van a hazánkban élő nemze­tiségek között irredentista törekvés, — én nem hiszem, hogy legyen — de ha van, akkor azt, hogy Erdély, a Bánát vagy Horvátország a jövő törté­nelmének térképén hová tartozzék, azt is csak a fegyverek dönthetik el. Arra azonban, hogy a hadsereg a rá váró feladatnak eleget tudjon tenni, nem elegendő, hogy a hadsereg nagy, erős és harczképes legyen, hanem szükséges még, hogy jó, lelkes, önfeláldozó és ami fő, megbizható is legyen. (Igaz ! ügy van !) Egy nemzetiségi államban mindig félő, hogy egyesek akkor, amikor fajrokonnak fajrokon ellen kell fellépnie, megbízhatatlanok lehetnek. Öröm­mel kell konstatálnom azt, hogy az utolsó balkáni háborúk idején történt részleges mozgósítás alkal­mával ilyszerű jelenségeket nem tapasztaltunk. De különben is módjában van a hadvezetőségnek elkerülni a faj rokonoknak egymás ellen való vezetését, és amikor ezt teszi, nagyon helyesen jár el. Örömmel kell konstatálnom, hogy a nép alsóbb rétegében is a köztudatba ment át a had­sereg szüksége. Ma már a nép alsóbb rétege sem lát a katonaságban és a hadkötelezettségben keser­vesen eltöltendő két esztendőt, amely őt polgári foglalkozásától és családjától elvonja, hanem egy nemes kötelességet, amelyről büszkén beszél és amelynek teljesítésére későbbi korában büszkén tekinthet vissza. (Ugy van!) örömmel kell látnunk, hogy a katonaságnál a legénység és a tisztikar s az altisztikar közötti viszony állandóan jobb és jobb (Ugy van! Ugy van !) és ma már annyira javult, hogy az a legény­ség felebbvalójában nem zsarnokát, hanem jó­akaróját, oktatóját és későbbeni vezérét látja. (Igaz! Ugy van!) A katonaságnak ez a népoktató hatása nálunk igazán bámulatos. Tulajdonképen a had­sereg a nép gyermekének egy felsőbb tanfolyama, amely felruházza őt mindazon kellékekkel, amelyek az életben reá váró feladatok megoldásához szük­ségesek. Más ember, aki katonai éveit ki­szolgálta ; más annak fizikai és szellemi ereje, más annak akaratereje, alkalmazkodási képessége, munkabírása, sőt még külső, fizikai megjelenésében is előnyére válik a katonai szolgálat. (Ugy van! Ugy van!) És, t. ház, a hadseregnek ez a népnevelő hatása még általában fokozódni fog a tisztikar nevelése intenzivitásának fokozása által. Magas színvonalon

Next

/
Thumbnails
Contents