Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.
Ülésnapok - 1910-535
308 ö35. országos ülés J9 amely a népszínmű renaissance-ot jelenti, ha akad a Bor mellé oly színház, amely e műfajt igazi szeretettel, igazi becsvágygyal ápolja. Igenis már nemzeti érdekből is, eltekintve a színpadi érdektől, kellene a népszínművel erősebben foglalkozni a Nemzeti Színháznak. Mert ha íróink kedvet kapnak hozzá, hogy gyakrabban érintkezzenek a néppel, ez mindenesetre jótékonyan hatna vissza az irodalmi nyelv kialakulására és továbbfejlődése tekintetében is. Mert hiszen ne feledjük, hogy az irodalom ütköző pontjain mindig a nép volt az a forrás, az az örök tiszta, hamisítatlan forrás, amelyhez íróink frissítő italért fordulnak. Onnan mindig meghozták a költői nyelv, az irodalom renaissance-át. Csak az irodalom nagy aranykorára hivatkozom, amely Tompa, Petőfi és Arany nevéhez fűződik. Ez a nemzeti kor a néppel való érintkezés, a nép szellemi világába, a nép érzésvilágába való elmerülés, a nép lelkének tanulmányozása, a nép vágyainak, a nép reményeinek ellesése és mindezeknek a költői visszaadása ez az a renaissance, melyre ma is nagy szüksége van a magyar irodalomnak és egyik tényezője lenne ennek épen az, ha a népszínmüvet a Nemzeti Színház hivatásához és kötelességéhez méltón kultiválná. Hogy az ujabb írókról szóljak — az előrehaladott idő miatt most már igazán csak röviden akarok rámutatni — (Halljuk! Halljuk!) arra az igazán szintén indokolatlan mellőzésre, melyben a Nemzeti Színház Csiky Gergelyt részesiti, aki 20 esztendővel ezelőtt a legkeresettebb irója volt a Nemzeti Színháznak. Oszlopai voltak a műsornak a Csiky Gergely darabjai, melyekkel abban a Paulay-féle, sokak által lekicsinyelt és lenézett korszakban, amelyet ón részemről a Nemzeti Színház arany-korának nevezek (Igaz! Vgy van!) a Csiky-darabjaival micsoda hatást tudott elérni a Nemzeti Színház! Megengedem, hogy bizonyos elavultság a Csiky darabjaiban ma már mutatkozik és nem is kívánom, hogy minden héten adják, de hogy annyira mellőzzék Csikyt, aki 20 esztendő előtti társadalmunkat olyan remek, megkapóan reális színekkel tudta rajzolni — gondoljunk akár a Proletárokra, akár a Czifra nyomorúságra — azt nem helyeslem. Hol van akkor színház, ha nem a budapesti Nemzeti Színház az, mely ezeket az igazán ugy drámai, mint irodalmi és irodalomtörténeti szempontból kiváló alkotásokat állandóan műsoron tartsa? Hogy egy kissé gyorsabb ütemben haladjak beszédemben, még csak egy pár kérdésére kívánok a Nemzeti Színháznak ráutalni. Kívánatosnak tartanám, ha a Nemzeti színház minden esztendőben rendezne irodalomtörténeti cziklust. Ezek megint az ifjúság irodalmi nevelése szempontjából elsőrangú fontosságúak volnának. Ebben a cziklusban azután nemcsak ezek a nagyok, kikről most beszéltem, de a kisebb, másodrangú írók is szóhoz juthatnának i május 5-én, kedden, a legrégibb nyomoktól kezdve. Milyen érdekes volna néha-néha ós nemcsak minden tíz esztendőben egyszer bemutatni azokat a legrégibb nyomokra visszanyúló kezdetleges alkotásokat, továbbmenve a Bessenyei Filozófusát, azután a XIX. század kisebbrendű iróit egymásután, a Csathó Pál Fiatal házasok-ját, a kissé exaltált, de zseniális Csathó Zsigmondnak nem egy darabját. Azután jöhetne ezen darabok között a Nagy Ignácz Tisztujitása, mely, merem állitani, jó előadásban olyan hatást csinálna, hogy a Nemzeti Színház kassza szempontjából sem tehetne ellene kifogást. Itt vannak Kövér Lajos, Dobsa Lajos darabjai és azután a Toldy István darabjai. Toldy István korától 40 esztendő választ el bennünket, de én, felfogásom szerint — most csak röviden beszélek róla, mert az irodalomban már voltam bátor ennek hangot adni egyszer egy értekezésben — a modern magyar társadalmi vígjátéknak ő a megalapítója. Van két vígjátéka: a Jó hazafiak és az Uj emberek, melyekkel a Nemzeti Színház, ha vesz fáradságot, jól betanulja és ambiczióval adja elő, ma is hatást érhet el. Ott van a Kornélia, mély a maga idejében, 40 esztendővel ezelőtt felkavarta kicsit az irodalmi berkeket, mert az akkori viszonyokhoz képest túlpikánsnak találták. (Éléiik derültség.) Ha ma ezt a darabot valaki elolvassa, a ma szokásos kifejezés szerint fehér-darabnak fogja nevezni, mert azóta, fájdalom, ezen a téren olyan előhaladást tett a világirodalom, hogy a Toldy István Kornéliája lágy tej, melyet édesdeden szürcsölhetne bármely színházba járó ártatlan ember is. Hogy az ujabb magyar darabokról is beszéljek — ezúttal nem annyira nyelvi, mint szorosabb értelemben vett irodalmi szempontból — itt azzal a különös helyzettel állunk szemben, hogy míg a régi daraboknál amiatt van panaszom, hogy egyiket-másikat nem adják, az uj daraboknál ellenkezőleg az a panaszom, hogy egyiket-másikat adják. Mert én nem amiatt teszek szemrehányást a mostani igazgatónak, hogy egyik-másik uj szerzőnek darabját nem adja. Ebben a szerzők — tudjuk magunkról — kissé érzékenyek és ha egy magunk által jónak talált darabot az igazgató visszautasít, akkor mindjárt kész a nagy panasz és a nagy förmedés és a sopánkodás. E tekintetben kötelességem megvédelmezni az igazgatót. Merem állitani — természetesen nem ismerem azokat a. darabokat, amelyeket visszautasít, — de merem állitani, hogy ő, ha visszautasítja, bizonyára, mindig meg tudja ezt kellően -okolni és e tekintetben túlságos érzékenyeknek nem szabad lenniök a, szerzőknek. Én azoknak a daraboknak előadását, melyeket bármilyen divatos írók írjanak is, amelyek azonban akár nyelv, akár irodalom, akár erkölcsi felfogás szempontjából nem állanak azon a színvonalon, amelyen a Nemzeti Színháznak
