Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-535

SŐ4 535. országos ülés Í9ik május 5-én, kedden. (TJgy van! Helyeslés.) És itt megint Herczeg Perenezre utalok, aki abban a beszédében a bécsi viszonyokról szólva, igen szellemesen jegyezte meg, hogy Bécsben voltaképen nem tud senki németül, mert ott mindenki a lerchenfeldi dialektust beszéli, de van Bécsnek egy elismert tekintélye az irodalmi nyelv dolgában, a Burgszinház, amely előtt az egész németség meghajlik. Igaz és nagyon megszívlelendő szavak, különösen, ha a mi Nemzeti Színházunkra alkalmazzuk és a mi Nemzeti Színházunk működését veszszük tekintetbe. Igen t. képviselőház, nem vehetem arra igénybe a t. képviselőház idejét, de nem is tartozik e terembe, hogy én itt nyelvészeti szempontból fejtegetésekkel álljak elő és pékiákon mutassam be azt a hallatlan nyelvrontást, amelyet Nemzeti Színházunk a mi szép, zengzetes magyar nyelvünkön elkövet. De természetesen, ha súlyos váddal lépek elő, kötelességem legalább egy kirivó példával rámutatni ezekre a hibákra. Ebből a czélból, hogy ne egészen csak a magam véleményét adjam elő, legyen szabad egy kis idézetet felolvasnom egy igen komoly folyóiratból, a Magyar Nyelvből, amely a Magyar Nyelvtudományi Társaság megbízásából jelenik meg, szerkeszti Szily Kálmán, legkiválóbb tudósaink, legjobb magyar nyelvérzékü embereink egyike és Gombócz Zoltán, a kolozsvári egyetemen a magyar nyelvnek kiváló tanára. Azért hozom ezt fel, mert nagyon erős szavak vannak benne, amelyeket idézni fogok, nehogy ugy tűnjék fel a dolog, hogy egy harmadrangú újságból idézek; ezért utalok rá, hogy ez egy igen komoly folyóirat. Ebben a folyóiratban Horváth János, az ,Eötvös-kollégium nagyérdemű tanára, aki nyelvészeink és irodalomtörténészeink között egyik legkiválóbb és legjelesebb szakemberünk, a folyó évi februári számban szóvá tette azt a hallatlan nyelvrontást, melyet a Nemzeti Színház abban a nagy »slágernek« hirdetett darabjában követett el, amelyet holnap adnak épen 37-szer és amely darab a tragikus végű franczia királyné szomorú történetével foglalkozik. E darabban dramaturgiai szempontból nem kívánok foglalkozni, bár ebből a szempontból sem tudnék sok jót mondani róla, de ez témámon kivül esik, mert most csak a nyelvrontásról kívánok szólni. A czikk, melyet Horváth János irt, a legerősebb nyelvérzékkel és nagy nyelvészeti tudással van megírva, de én csak a végkövetkeztetést akarom felolvasni, csak azokból a fájdalmas hangokból akarok egy párt idézni, a melyek e jó magyar nyelvérzékü embernek lelkét eltöltötték. Czikkének utolsó passzusában az író utal arra, hogy mikor leirta a fentebbi nyomorék mondatokat, »akkorára — irja — nekem és mire elolvasta, bizonyára az olvasónak is elment a kedve a tréfától, a gúnytól*. Továbbá azt mondja: »Az a bárgyú türelem, amelylyel nyelvének naponkinti megcsúfolását nézi és megtapsolja a magyar közönség, felforralja a vért és ostorért kiált.« Aztán itt, olyan jelző kíséretében, melyet én nem kívánok itt a házban idézni, (Halljuk! Halljuk !) a szerzőre utal; felolvashatnám ugyan ezt is, mert hiszen nyomtatásban van, de kerülni akarok mindent, aminek czélzatosság lehetne a látszata. A czikk írója végre is nem a darab szerzőjét teszi felelőssé darabjának nyelvezetéért, hanem ezt mondja: »En a Nemzeti Színházat, az állam pénzén fentartott, a nemzeti műveltség, a nemzeti hagyomány, a nemzeti nyelv ápolására kötelezett Nemzeti Színházat vádolom, vádolom pedig árulással, amelyet tudatlanságból vagy lelkiismeretlenségből követ el nyelvünk épsége ellen, amikor nagy multu színpadján szóhoz engedi jutni a nyelvbeli magyarság esküdt ellenségeit«. T. képviselőház! Horváth Jánosnak mindenben igaza van. Borzasztó az a nyelvrontás, amelyet ez a darab végez és végez még néhány hasonló társa, melyeket a Nemzeti Színház jónak lát színre hozni, amivel ez a színház eszközévé válik annak a hallatlan nyelvrontásnak, amely itt, az ország szivében folyik. Ezt tegye szóvá Pékár Gyula t. képviselőtársam, akit itt sajnálattal nélkülözök; ő, a jeles iró, akinek irodalmi sikerei jórészt az ő kitűnő nyelvbeli érzékéhez fűződnek, ő van arra jogosítva, hogy büszkén mutatva a maga írásaira, korholó szavával felkeresse a Nemzeti Színházat, amelyre felszólalásában csak dicsérő szavai voltak és ezzel kétszeres kötelességemmé tette, hogy az érem másik oldalát is bemutassam. A Nemzeti Színházban, akár eredeti, akár fordított, de nyelvi szempontból csakis a legkiválóbb darabnak szabad szinre kerülniök. Ehhez erős nyelvi és irodalmi érzék kell. Igaz, hogy a Nemzeti Színház vezetőségéből ez nem hiányzik, mert hiszen gróf Bánffy Miklós, aki a Nemzeti Színháznak is kormánybiztosa, azt hiszem, minden elfogulatlan ember előtt mint a magyar irodalomnak és a magyar nyelvnek kiváló munkása ismeretes. Bocsásson meg, — épen szemben ül velem — de kénytelen vagyok megemlíteni, hogy az ő Attila-drámáját, amelyet én egyenesen Herczeg Perencz Bizancza mellé állítok, bármely külföldi irodalom megirigyelhetné tőlünk, mert ő az első a magyar irodalomban, aki az Attila-dráma kérdését sikerrel megoldotta, aki kiváló érzékkel s bámulatos történelmi intuícióval ezt a legendás ködbe vesző alakot be tudta állítani a népvándorlás forgatagába, amint látjuk az ő alkotásában, hogy Attila az ő előtte tornyosuló hullámokat hogyan veri szét és jut szárazra és utána hogyan csapnak ismét össze a hullámok és hogyan borítják el az utat, amelyet ő nyitott meg. Aki ilyen darabot ir, az a magyar irodalomnak kiváló drámai munkása. És sajnos, hogy nem a Nemzeti Színház adta ezt a darabot.