Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-535

535. országos äles 19it május 5-én, kedden. 303 külföldön, de amely daraboknak igen jelentékeny része nem hogy becsületet szerezne a magyar nyelvnek és névnek, hanem felfogásom szerint igen szomorú jelenségei mai irodalmunknak. Ezek az exportdarabok azok, amelyeknek írói lenéző mosolylyal térnek napirendre jó öreg Arany Jánosunk fölött, aki azt énekelte: »Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kellé már, Magyaros lett irományom S hazám földén túl se' jár.« Ezek az irók nem szívlelik meg Arany Jánosnak azt a másik mondását sem, hogy: »Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a kontinensen, Albion is kéne még ?. . . Légy, ha bírsz, te »világköltő«, Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott.« Ezeknek az exportdaraboknak írói idegen színnel, idegen hanggal, idegen czafranggal czifrázzák fel tudatosan darabjaikat, amelyeket egyenesen azzal a czélzattal írnak, hogy azokkal ne a jó magyar közönséget, hanem a külföldet megfogják, a »kontinenst« és mennek velők Amerikába is; ezzel a czélzattal írják darabjaikat, amelyekben minden tendenczia arra irányul, hogy a külföldi közönség eszmevilágához, a külföldi közönség érzéseihez, a külföldi közönség műveltségéhez és felfogásához alkalmazkodjék. Igen, t. képviselőház, azt én mindig szívesen veszem, ha irodalmunknak egy-egy kiváló terméke a nyugati nagy nemzetek nyelvére lefordítva, ott a magyar névnek és magyar irodalomnak dicsőséget szerez. Mindig örömmel hallom, hogy az »Az ember tragédiája« milyen sikerrel járja be a külföldi színpadokat. Örömmel állapítom meg, — hogy az épen jelenlevő Herczeg Ferencz t. barátom darabjáról szóljak, a »Bizanzról« és talán nem veszi rossz néven, hogy az ő jelenlétében mondom ezt az ország szine előtt — örömmel állapítom meg, hogy az egyike a legkiválóbb magyar drámáknak, tragédiáknak, amely olyan történeti meglátással, olyan magas kompczepczióval, oly remek korrajzzal dolgozta fel tárgyát, hogy valóban lefordítva német, franczia vagy angol nyelvre, nem hiszem, hogy elsőrangú sikert ne arathatna bármely előkelő európai szinpadon is. (Ugy van! Ugy van!) A magyar irodalomnak ebben a zűrzavarában, melyet néhány töredékes szóval megvilágítani igyekeztem, a Nemzeti Színháznak mint erős sziklának kellene állania, hogy ellenálljon a habok hatalmas ostromának és soha egy perezre se feledkezzék meg arról, hogy nemzeti nagy közszükséglet érzetében fogantatott, hogy nemzeti áldozatkészségből épült és ma is az állami költségvetés elég jelentékeny javadalmával végzi munkásságát. Ma a Nemzeti Színháznak sokkal jobban kellene és sokkal jobban lehetne is a maga elsőrangú, a nemzeti nyelv és a nemzeti irodalom ápolására irányuló hivatását teljesítenie mint régen. Évtizedeken keresztül a Nemzeti Színház egyetlen drámai színházunk volt itt a fővárosban, ma j)edig már a magánszínházaknak egész sorozata van itt. A Nemzeti Színház tehát kiváló hivatásának, amelyet én elsősorban a nemzeti nyelv, másodsorban a nemzeti irodalom ájjolásában és fejlesztésében, harmadsorban a legelsőrangu művészi játék követelményeinek kielégítésében és Yégül az idegen klasszikusok művelésében látok, ezen hivatásának a Nemzeti Szinház ma sokkal jobban megfelelhetne, sokkal több időt, sokkal több erőt, sokkal több kedvet és tehetséget áldozhatna neki, mint régebben, amikor még nem jöttek neki segítségére — hogy ugy mondjam — az irodalmi érdekek lebonyolítására azok a magánszínházak, amelyek természetesen mint üzleti vállalkozások egészen más megítélés alá tartoznak, mint színház, amely nem üzleti vállalkozás, mely nem szabad, hogy az legyen, hanem amely közművelődési intézet, amely a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra érdekeit van hivatva ápolni és szolgálni. r (Tetszés és élénk helyeslés.) Epén Herczeg Ferencz t. barátomra legyen szabad ismét utalnom. 0 ezelőtt 14 esztendővel, 1900-ban, ugyanezekről a padokról ugyancsak a Nemzeti Szinház ügyeivel foglalkozott, ugyancsak erős hangon és hozzáteszem, nézetem szerint teljes joggal és teljes igazsággal. Akkor abban a beszédben többek között ugyanazokra a mozzanatokra utalt, amelyeket én felemlítettem; ugyanúgy hangoztatta a Nemzeti Színháznak minden üzleti vállalkozástól való mentesítését és közművelődési jellegét és azt mondta, hogy ha a szinház az előkelő társadalmi osztályok szórakoztatására szánt helynek tekinti magát, akkor — szóról szóra igy folytatta — »az állam pénzéből egy fillért sem szabad ráfordítani, — általános helyeslés — hanem ki kell szolgáltatni a magánvállalkozásnak. Az állam pénzt költhet a színházakra, ha azok a nemzet érdekében bizonyos hivatást teljesítenek«. (Ugy van! Ugy van!) Ha már most a Nemzeti Színháznak nyelvünk és irodalmunk érdekeivel kapcsolatos hivatását kissé részletesebben kívánjuk fejtegetni, akkor én legelsősorban határozottan nemzeti nyelvünk ápolását tartom az ő feladatának, s e tekintetben akár eredeti, akár fordított darabokat ad a szinház, elsőrendű kötelességének tartom, hogy ez a szinház példát adjon, ez a szinház az igazi lendületes, fordulatos magyarságnak legyen darabjai nyelvében mintaképe.