Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-535

296 535. országos ülés 191 h májas 5-én, kedden. bevallom, nagy aggódással nézek jelenkori építészetünknek ama szélsőséges individualizmusára, amely, hogy mást ne mondjak, a világ legszebb fekvésű városát, Budapestet, a mi Budapestünket, képes volt az exótikus Ízléstelenségeknek valóságos múzeumává tenni. (Igaz! ügy van !) Ezek nagyon sajátos tünemények, amelyeket esztétikai, tudományos szempontból bajos indokolni. Hajdanában a nagy stílusok, a gótika, a román mindig nagy korszellem kifejezői voltak, nem individualisztikus forradalmár tünetek, hanem az összességnek kifejezői. Ma talán egészen más viszonyok vannak, ma minden lehet, minden ilyen individualisztikus törekvésnek helye lehet és egyáltalában ma az individualisztikus esztétika van a divatban ; én azonban, t. ház, csak konsta- • tálom, hogy nincs a föld kerekségén főváros, amely ily torzszülöttjeit az építészetnek produkálná. (Igaz ! ügy van!) De hozzáteszem, hogy nincs is főváros a világon, amely a szélsőséges individualizmusnak ily torzszülöttjeit, az ily épületek emelését megengedné. (Igaz ! Ugy van !) Felemlítem itt ugyanis, hogy a nyugat-európai városokban, Parisban, Brüsszelben, mindenütt van egy orgánuma a városnak, egy orgánuma, amely nemcsak mérnökökből áll, de művészekből is, akik valamely tervszerű művészi programmját dolgozzák ki a városi fejlesztésnek. Itt a Nyugaton a köz szempontjából mindig czéltudatos imperativ intézkedéseket találunk arra nézve, hogy a városnak összképe az egyéni hóbortok által szándékosan el ne rutittassék. Itt ugy az építő magánosnak, mint az épitőművészetnek alkalmazkodnia kell bizonyos tervszerű formákhoz, amelyeket nem szabad áthágni. Egy város, pláne egy főváros utoljára is nem lehet a kísérleti nyula az esztétikai forradalmak, az építési forradalmároknak. Egy magános háza nemcsak az övé, hanem az a ház a publikumé is, amely mindennap látja, amely az Ízléstelenséget mindennap kénytele:] bevenni és lenyelni. Vagy lenyeli és akkor minden nap boszankodik, vagy nem nyeli le és akkor hozzáromlik az ízléstelenséghez. Égy szerencséjük van ezeknek az ultramoderneknek, az ugyanis, hogy az ultramodern architektúra annyira törékeny, hogy ezek az épületek mintegy a saját Ízléstelenségük súlya alatt gyakran maguktól összeomlanak. (Igaz ! Ugy van !) Tudom, hogy a t. minister urnak mindezekre a dolgokra nem lehet ingerencziája. Tisztán a fővárosnak a jóakaratától függ, hogy egyszer, amidőn a közmunkatanács reorganizácziója beáll, oda a mérnökök mellé művészeket is bevegyenek. E művészek majd kidolgoznak egy oly tervszerű programmot, mint pl. báró Haussmann dolgozott ki III. Napóleon alatt Paris fejlesztésére nézve. Tudom, a t. minister urnak nincs ilyen beavatkozási joga, egy dolgot azonban tán mégis szabad kérnem a t. minister úrtól. Ott, ahol középületek emeléséről van szó, arról, hogy kultúrpalotákat, kultúrházakat, iskolákat, más egyéb középületeket emeljenek, ott azt hiszem, a kormány tartózkodjék a stilustalanság e stílusától és ne szolgáltassa ki ezeket az eszmeileg mégis örök időkre szánt épületeket az építészeti individualizmus ily divathóbortjának, mert a divatok elmúlnak, de az Ízléstelenség kővé formáitan megmarad ! (Igaz! Ugy van!) Bocsánatot kérek, hogy a t. ház türelmét ily sokáig igénybe vettem, (Halljuk! Halljuk!) bátor voltam ezeket előadni és remélem, hogy ezáltal is kontribuáltam ahhoz, hogy a magyar kultúra, amint beszédein elején mondtam, végre arra a polezra emeltessék, hogy példaadó tényezővé váljék itt a saját hazánkban és a standardja uralkodóvá legyen magyar földön. Egyébiránt teljes bizalmamat fejezve ki a kormány és a t. minister ur iránt, a költségvetést elfogadom. (Hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Ki a következő szónok ? Pál Alfréd jegyző: Gr. Lázár István ! Gr. Lázár István : T. ház ! (Halljuk! Halljuk!) Előttem szólt t. képviselőtársaim beszédeinek mintegy alaphangja volt az elismerés, amelylyel honorálták a költségvetést és a költségvetés azon adatait, amelyek a kultúrának fejlődését, haladását biztosítják. Nem veszem ki Giesswein t. képviselőtársam beszédét sem, mert hiszen az ő beszédében is felcsillant az elismerés és épen azzal, hogy a világosság terjedését elismerte, elismerte egyúttal azt is, hogy ezen költségvetés igenis haladást mutat. Természete szerint a haladás egyenlő nem lehet és a haladás törvénye előírja, hogy egyesek gyorsabban, mások lasabban haladhatnak és fejlődhetnek. Amint a világosságnak megvan az árnyéka, ugy fejlődésnek, haladásnak is megvan az árnyéka a hátramaradásban. (Igaz! ügy van!) Kedvező körülmények és kedvező viszonyok között természet szerint a fejlődés gyorsabb, de épen ezen gyorsabb fejlődések mutatják ki legjobban az árnyékoldalakat. Ezen elismeréshez én a magam részéről a legnagyobb örömmel csatlakozom. Elfogadom a költségvetést 159 milliójával, mert hiszen visszamenőleg csak 10 évre is ezen költségvetés már háromszorosát tünteti fel az akkori kiadásoknak. A progresszivitást akkor fogjuk legjobban látni, ha két cziklusra osztva nézzük a kiadásokat. 1904-től 1910-ig 40 millióval fejlődött a kiadások összege, 1910-től 1915-ig pedig 69 millióval. Tehát a progresszivitás kétségtelen. A legnagyobb elismeréssel emelem ki a költségvetésből azt, hogy a népnevelésre akkora súlyt és gondot fordít, mert hiszen a népnevelés mégis a legfontosabb és legeísőbbrendü kérdése az országnak. Azt látjuk, hogy 50"9%-át képezi a közoktatási költségvetésben felvett összegnek a népnevelésre fordított kiadás. Elismeréssel emelem ki a költségvetésből azt is, hogy az egyházi segélyek immár megközelítik a 17 milliót és igy a népnevelés tényezői, a nép tulajdonképeni hivatott vezetői, a lelkészek és tanítók annyira égető fizetésreiidezési kérdése végre-valahára a meg-