Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-535

535. országos ülés Í9íí május 5-én, kedden. 293 és azért nem tud előrehaladni. Mi, a publikum, mi várunk, mi bevárjuk az experimentálódását ennek a kérdésnek türelemmel és reméljük, hogy a kormánybiztos ur, aki tehetséges ember és jó lovas, meg fogja ülni ezt a paripát, legfeljebb »los lassen«-t kiált egyszer a kantárba kapaszkodó sok jóakaró csatlósnak és akkor aztán epsomi galoppban halad előre a végleges sikerek felé. Minden körülmények között az igen tisztelt minister ur bölcsességére bizzuk, hogy ez a drága paripa, amely több pénzabrakot kap mint a Nemzeti Szinház lovacskája, pedig ez nekünk van olyan becses dolog mint a másik, (Helyeslés.) végre egyszer már kötélnek álljon, hámba kerüljön és felesleges lancade-ok nélkül, ugy amint illik, becsületesen húzza a magyar zenei kultúrának a szekerét. De menjünk Budapestről vidékre. Ott van a magyar vidéki szülészetnek az igen fontos ügye. A magyar vidéki szinészet volt a múltban a kultúrának egyik fontos pionirja. Ö volt a költészetnek s a nyelvnek az őre ; kell, hogy az legyen ma is. (Ugy van!) Ez a vidéki szinészet sok bajjal küzködik, főként nyári állomások hiányában. Kérem a t. minister urat, keresse az eszközöket ezen anomáliák megszüntetésére. Tavaly egy küldöttség révén felhívtam a t. minister ur figyelmét egy színművészeti láállitás és szinműveszeti múzeum szükségességére. Kifejtettem akkor, hogy a színművészeti emlékek minden emlékeknél törékenyebbek, pusztulóbbak; ezeket össze kellene gyűjteni, mert nagyon sok érdekes dolgot találtak már eddig is ; igy például Székesfehérvárott Petőfi sugókönyvét, amelyből tanult. Egy ilyen múzeumból nagyon sok lelkesítő erőt meríthetne az uj szinész-generáczió. Továbbá programmba veendő volna a vidéki zenekultúrának a fejlesztése, főként a czigányzenére, illetve az ettől való szabadulásra való tekintettel. (Helyeslés.) Nagyon sajnálatos dolog, hogy a magyar zene és a czigányzene ugy vannak, hogy »fogtam törököt, de nem ereszt«. Kívánatos volna, hogy a magyar nemzeti zene szabadabban lendülhetne a nyugateurópai formák felé. Méltóztassanak megengedni, hogy rátérjek az iparművészeti kérdésekre. Itt ismét egy nagyon csodálatos dolog tolul előtérbe. Joggal kérdezhetjük ugyanis, hogy Magyarországon, ahol ipar is alig van, hogy lehet iparművészetről beszélni. Régen Nyugat-Európában a fejlődés rendje az volt, hogy először volt az ipar, azután fejlődött a művészet belőle. Ma a dolog ugy áll, hogy az iparművészet nyugaton busásan jövedelmező ipar, amely lényeges rubrikát képvisel az illető államok háztartásában. Nekünk, igaz, nincs iparunk oly értelemben, mint Nyugaton van, de vannak olyan tradiczióink, amelyeket ápolnunk kell azért, meTt ezekből egy iparművészeti esztétika nagyon szépen kifejlődhetik. (Helyeslés.) Mert az óhaj az volna, hogy a mi publikumunk a maga esztétikai szükségletét ne külföldön elégítse ki, hanem belföldön ; ne fizessük tovább az ízléstelenség adóját a külföldnek, hanem ellenkezőleg, a külföld adózzék nekünk ugy anyagi, mint erkölcsi elismeréssel. Ereszben büszkén mondhatjuk, hogy, ahol csak a külföldön az Iparművészeti Múzeum kiállításokat rendezett, mindenütt nagyon szép elismerés ért bennünket. így pl. a milanói, velenczei kiállításokra nagyon büszkék lehetünk. Az első dolog azonban az, hogy ne utánozzuk a külföldet, mert a külföld nem abban fog megbecsülni bennünket, amit ő jobban tud csinálni, mint mi, hanem abban, amiben a legegj^éniebben magyarok vagyunk. Nekünk a múltba kell visszanyúlnunk, oda, ahová nemzeti géniuszunk világa vezet bennünket és ott megtaláljuk azokat a motívumokat, amelyek szerint iparművészetünket irányítani kell. Méltóztassanak megengedni, hogy egy pár perezre egy kis históriai visszapillantást vessek. (Halljuk! Halljuk!) Itt előszÖT is turáni voltunk ötlik szemembe a többi európaiaknak indogermán világnézletével szemben. Két különböző óriási világnézlet áll itt egymással szemben és én erre nézve, hogy egy kis paradoxonnal is éljek, azt mondhatnám, ebből a szempontból az indogermánok tengert keresők, nem lovasok, városépítők, velük szemben a túráinak tengerkerülők ; ez egy végzetes tulajdona a mi turáni fajunknak; hiszen honfoglaló őseink is bejöttek ide és megálltak egy napi járó földre az Adriától, vagyis nincs birtoKúnkban a nagy közlekedési eszköz, a tenger. A turániak azonkívül lovasok, tehát nomádok, tehát nem városépítők. Ez utóbbira méltóztassék megengedni, hogy súlyt helyezzek. Ha végig nézünk Magyarország térképén és ha a szinmagyarlakta vidékekre tekintünk, azt látjuk, hogy az ottani agrár városok voltaképen nem is városok nyugateurópai értelemben, mint azok az ipari városok, amelyek az ország perifériáin vannak, ott, ahol a magyarság már a mi nemzetiségeinknek kulturelemeivel elegyedett, amilyen Pozsony, a Szepesség, a szászság nagy műveltsége Erdélyben, Temesvár stb. Magyarországnak ezen agrár városai nem is annyira városok, mint inkább vásárhelyek, amint az elnevezés is mutatja : Hódmezővásárhely, Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Somlyóvásárhely, Debreczen — dobro czeno, jó ár, mint a szláv mondja, vagyis olyan vásárhely, ahol többet lehetett kapni az áruért. Ezekre a vásárhelyekre gyűltek össze a természettől tanyai lakos magyarok, hogy a gabonát eladják és eredetileg csak izmaelita és görög kereskedő nép lakott itten. Ha megnézzük ezen agrár városok házait, ha megnézzük az őseredeti típusát, a régi magyar parasztháznak, voltaképen nem is annyira házat látunk, hanem a régi nomád sátort utánzó alkotmányt; nem falból épül a magyar ház, nűnt a nyugateurópai, hanem tetőből és fala csak annyi van, amennyi csak arra szükséges, hogy a sátor leple és a föld közötti részt, ahol a szél befújhatott, kitöltse. Ha bemegyünk a házba, látjuk, hogy a turáni magyar ember esztétikája nem keresi sem a ház