Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-535

294 535. országos ülés 191h- május 5-én, kedden. berendezési tökélyét, sem a butorbeli kényelmet, nem; őseredeti szempontból a turáni magyar embernek esztétikai érzéke nem ilyesmire összpontosult, hanem másra : a harczosnak az uri személyére, a paripájára, a kettőnek pompázatos feldíszítésére. Méltóztassék hirtelen rátekinteni azon őseredeti művészeti és iparművészeti ágakra, amelyek nálunk ősidőktől kezdve divatosak voltak és igazat fognak nekem adni. ősidőktől kezdve hiresek voltak a magyar szabók, szürszabók, szűcsök, majczosok, csizmadiák, nyergesek, sujtáskészitők, gombkötők, bőrmunkások, fegyverkovácsok, forgó-, medály-készitők, ékszerészek és ötvösök. Ma is a külföld mit bámul nálunk ? Eltekintve a modern fejlődésii keramikától, bámulja a mi kovácsolt vasmunkáinkat és a mi ötvösségi remekeinket. Tehát tiszta dolog : iparművészetünk egész bátran a tradiczió alapján lendülhet, fejlődhetik az országban. Ám, hogy ez rendezett esztétikává fejlődhessék, ehhez arra volna szükség, hogy a mintául szolgáló műemlékeinket birhassuk és megmenthessük. Mert itt vagyok bátor a t. minister ur figyelmét felhivni arra a nagyon szomorú tényre, arra, a mondhatnám, a mi szempontunkból nemzeti veszedelemre, hogy műtárgyaink egyre-másra kálódnak el, pusztulnak és, ami mindennél rosszabb, külföldre vándorolnak. Ezt pedig meg kell akadályoznunk valamikép. Ezeknek a mintául szolgáló műtárgyaknak birtoKúnkban kell maradniok, ezeknek hozzáférhetőkké kell válniok a muzeumokban nemcsak a művészek számára, hanem nevelési szempontból a publikum számára is. Persze, mindehhez egy magyar Euskin kellene, aki szocziológus, esztétikus, művész volt egy személyben s aki a múlt század második harmadában a South-kensington és a londoni Art Training School által olyan csodálatos reneszánszát idézte elő az egész angol nemzeti életnek. Ruskin először Ízléses otthont teremtett és azt a hires angol szólást, hogy: my house is my castle, azzá alakitotta át, hogy my home is my castle, az otthon a családnak, várává lett a család erkölcsi érzésének s az ízléses otthon gondoskodott arról, hogy a gyermek már bölcsőjétől kezdve esztétikai nevelésben részesüljön. Nem győzöm eléggé korholni itt azt a magyar itidolencziát, azt a magyar kegyeletnélküliséget, a magyarnak azt a históriai memorianélküli voltát, amely megengedi azt, hogy ezek a műemlékek igy elkallódjanak! Én például, hogy egyebet ne emlitsek, pár évvel ezelőtt a Műbarátok Körében egyszer azt proponáltam, hogy rendezzünk egy ilyen erdélyi inűtárgykiállitást s akkor felállott egy erdélyi ur és azt mondta, hogy >>sajnos, ez nem lehetséges, mert Erdélyben nincs már többé semmi«. Megdöbbentett engem ez a kijelentés. Hogyan, hát II. Rákóczi György erdélyi tündérországában, amely aranymarhával telten a XVII. század második felében Európának leggazdagabb fejedelemsége volt, már nem lenne többé semmi ? Kétségen kiről túlzott az az erdélyi ur, vannak még ott műtárgyak, de ami van, az a legnagyobb veszélyben forog, örökre elkaUódik és örökre kikerül a mi kezeink közül. Való, hogy a budapesti és bécsi régiségkereskedőknek valóságos trust-je dolgozik Erdélyben. Keresi, kutatja, hogy külföldre vigye ezeket a műemlékeket, dolgozik hol saját ügynökeivel, hol helybeli ügynökökkel, akik semmitől sem riadnak vissza. Vannak közöttük rovott multu emberek, gondolom, most is ül közülök valaki. Ezek az emberek minden eszközt felhasználnak arra, hogy ezeket a műtárgyakat megszerezzék maguknak. Méltóztassanak megengedni, hogy egy pár esetet emlitsek. Ott van pl. Szelindek község, — gondolom Nagyszeben közelében van — ahol létezik egy Mátyás-korabeli szentségtartó. Még két kehely van ott, melyeknek értékét körülbelül 20.000 koronára taksálják. A községet jobbára protestánsok lakják. Az előbbi pap adósságot csinált és a község most nem akarja ezt az adósságát kifizetni, sokáig habozott, végül arra gondolt, hogy .ezen századok óta birtokában levő szép, értékes dolgokat eladja. Jöttek az ügynökök, akik felheczczelték a népet, hogy minek tartják ők, protestánsok, ezeket a »katholikus szerszámokat«. Végre aztán elhatározta a község, hogy eladja azokat. Az első, aki ezekre a tárgyakra alkuszik, a román király, azután ott vannak persze a régiségkereskedők ügynökei is, akik főleg az iparművészeti muzeumoktól akarják a műtárgyakat akkaparálni és már előre leteszik a garast, mondván, hogy akármit Ígérjenek a muzeumok, ők 10%-kal többet Ígérnek. A másik fogásuk ezen ügynököknek az, hogy ezen ügynökök modern ékszerekkel utaznak, beállítanak szegényebb vagy tönkremenő családokhoz, a nőtagokat rábírják a vásárlásra és mikor nem tudnak fizetni, még ők jönnek azzal, hogy itt van ez meg ez az ócska holmi, melyre ők még ráfizetni is hajlandók. Amikor a mi iparművészeti uraink ezeknek tudomására jutnak, akkor persze már nem Erdélybe kell menni, hogy ott valamit megmentsenek, hanem Bécsbe vagy még annál is tovább. Itt van például a dévai francziskánus templom esete. Déván a francziskánusok — én legalább igy értesültem — valahogyan a város építése folytán kivül maradtak a városon és most el akarják adni a templomukat, hogy a városba beköltözzenek. Most ezen napokban megy ott veszendőbe az a gyönyörű velenczei ezüst, amely abban a templomban van elhelyezve. Ott vannak továbbá a komáromi görög-keleti szerb templomnak a stallumai, amelyek most vannak épen azon a ponton, hogy a külföldre vándoroljanak. De legflagránsabb a győri templom fali kárpitjának az esete. Ez az előbbi püspök alatt történt. A kárpitot eladták, külföldre vándorolt és szerencsére a legelső magyar ember, a király vásárolta meg, aki azután, gondolom, épen az igen tisztelt minister ur közbenjárására királyi adományként visszaajándékozta ezt a sok százezret érő mű-