Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.
Ülésnapok - 1910-535
292 535. országos ütés Í9íí május 5-én, kedden. mint ilyenek nem követhetik a magánszínházakat azokba a divatosabb, aktuálisabb, talán léhább, de mindenesetre kasszatöltő irányokba, amelyekben ezek a magánszínházak a maguk legalább pénzbeli sikereiket elérik. Az állami színházak ekként úgyszólván a jelen modernizmusának és a múlt tradiezióinak két malomköve közt őröltetnek. Tgy van ez nemcsak nálunk, hanem így van a bécsi Burg-szinházban, a paris Comédie Francaiseben. Ezek a színházak is kezdenek megalkudni a modernizmussal, bár a Theatre Francais nem tud előadni annyi klasszikus darabot, mint előadott 10—20 évvel ezelőtt; azonban hozzáteszem, hogy ezekben a nagy világcentrumokban, mint Bécs és főleg Paris, mindig akad elég publikum nagyrészt az idegenforgalom révén, hogy megtöltse ezeket a klasszikus előadásokat. Mondom, megalkusznak ezek a külföldi színházak a modernizmussal, mindenesetre jobban, mint a mi budapesti magyar Nemzeti Színházunk, amelynek vezetősége — ha a statisztikát megnézem — mégis dicséretes törekvéssel elevenítette fel a régi klasszikus darabokat és hozta szinre a maga klasszikus cziklusait. Ha rátekintek ezekre- az eredményekre, konstatálnom kell, hogy pl. az utóbbi évek alatt a Nemzeti Színház 37 uj eredeti darabot hozott szinre és 29 régi magyar darabot mutatott be uj betanulással. Ezenkívül 17 uj idegen klasszikus és irodalmi művet hozott szinre és 23-at elevenített fel uj betanulással, azután hét népszinművet. Fontosabbak azonban azok a cziklusok, amelyeket a múltban rendezett. Ott van a Shakespearecziklus, mely 13 darabját hozta szinre egész uj rendezéssel a brit költőnek. Azután ott van a vígjáték-cziklus 16 darabja; ezek közül volt 8 magyar, 8 külföldi; egészbenvéve pedig ez a vigjáték-cziklus Arisztofánesztől, Terentiuson, Pathelin-en, Marivaux-on, Moliére-n, Kalderon-on, Goldoni-n; Beaumarchais-n át Bérezik Árpádig teljes képét adja a világirodalom vígjáték-fejlődésének. Ezenkívül felelevenítette Aeschylos-t, Sofokles-t és pl. nagyon helyeslem, hogy tavaly felelevenítette Teleki »Kegyenczét« és más ilyen régi darabokat. Én azt tartom, hogy a vezetőség nagyon jól tenné és az volna igazán a helyes, hogyha ezt a tervet, a klasszikusokat ilyen uj, tetszetős, a közönséget megnyerő, a közönséget érdeklő formában előadni, továbbra is folytatná. A Shakespeare-cziklusnak határozottan sikere volt még a külföldön is. Nekem, mikor Stratfordban 'voltam, maguk az angolok bevallották, hogy szemben az angolok indolencziájával Shakespearet illetőleg, itt a kontinensen határozottan sokkal jobban kultiválják Shakespearet. ők kiemelték a németeket, de — mondották nekem — azt haUották, hogy igen jól, talán legjobban interpretálják Shakespearet Magyarországon. (Helyeslés.) Épen erre való tekintettel bátor vagyok az igen t. minister ur figyelmét felhívni arra, hogy 1916-ban lesz Shakespeare halálának háromszázéves fordulója. Van, tudom, egy régibb terv, t. i. hogy a Nemzeti Színház kimenjen egyszer Stratfordba és, ugy mint a többi nemzetek, amelyek ott a maguk nyelvén interpretálják Shakespearet Shakespeare színpadján, a magyar Nemzeti Színház is három estén játszsza azokat a darabokat, amelyeket a mi interpretácziónkban a legjobbaknak tartunk. Nagyon ajánlanám a t. minister ur figyelmébe azt, méltóztassék talán az iránt intézkedni, hogy a Nemzeti Színház lerójja Shakespeare iránt ezt az adóját, még pedig Stratfordban, kimenvén oda és előadván három darabot. Ezt a három darabot azután ismételni lehetne egy londoni színpadon, hogy annyira amennyire a költségeket is megszerezzük. Ismétlem azonban, hogy ezekre a klasszikus cziklusokra való tekintettel arra vagyok bátor felhívni az igen t. minister ur figyelmét, hogy amennyiben csak ez a módja szerény nézetem szerint a klasszikus tradicziók fentartásának, hogy ilyen cziklusokba, ilyen érdeklő és tetszetős formákba foglalják ezeket a klasszikus darabokat, az uj Nemzeti Színházban méltóztassék alkalmat adni, hogy a színpad technikai berendezésénél felhasználják mindazokat az uj és bevált technikai felszereléseket, amelyekkel a rendező a klasszikus darabokat a legtökéletesebben és a legújabb formában rendezheti. Itt van mindenek felett egy momentum, amelyre bátor vagyok a t. minister ur figyelmét felhívni: a Fortuny-világitás, amelylyel a legtökéletesebb és legcsodálatosabb világítási effektusokat lehet elérni. A színház az üluziók világa, tessék ott az ilyen detailokra is gondot fordítani. Pénzről, bevételekről szólottam most. Mondhatom, ha megnézzük a Nemzeti Színháznak akkori bevételeit, ott még pénztári eredményről is lehet szó, a házak mind zsúfoltak voltak, bár — mondom — ez nem czélja egy nemzeti színháznak. Egy nemzeti színház nem arra való, hogy pénzszerző intézmény legyen. Mihelyt egy vezetőségtől ezt kivánnók, abban a pillanatban a színházat kitennők annak, hogy kénytelen lenne a magánszinházakkal konkurrálni és elmenni azokba az irányokba, amelyekben azok dolgoznak és elhagyni a tradiczióknak ama piedesztálját, amelyet egy nemzeti színháznak sohasem szabad elhagynia. (Helyeslés.) Sokkal nehezebb probléma már a m. kir. Operaház kérdése. Ez egy gorduisi csomó, amely hogy feloldassák vagy pedig Nagy Sándor módjára elvágassék-e, az tényleg olyan probléma, amelyről nagyon sokat lehet beszélni. A m. kir. Operaház — hogy is mondjam — egy aféle megfékezhetetlen szilaj paripa, amely szereti lovasát ledobni. Nem tudom, miért olyan szilaj ez a paripa. Lehet, hogy azért, mert túlsók pénzabrakkal etetik, lehet, hogy azért, mert túlsokan ülnek rajta, vagy talán tulkevesen, de lehet, hogy talán lentről túlsók jóakaratú csatlós kapaszkodik kantárába
