Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-535

535: országos ülés Í9 szólni, mert tudom jól, hogy az ilyen, a napi politikától eltérő kérdésekkel szemben a ház hangulata nem épen kedvező, főkép mostanában, mikor annyi fontos, más gazdasági kérdés és egyéb reformok foglalják el a közfigyelmet. Midőn — hogy csak a kultusztárczánál maradjak — annyi és annyi temérdek magyar népiskola hiányzik még ebben az országban, mikor^ hogy ugy mondjam, a kultúrának még a mindennapi kenyér hiányzik, hogy lehessen akkor kalácsról, csemegéről, művészetekről beszélni ? Általánosan elterjedt és hangoztatott közfelfogás ez ; én azonban, engedjék meg, hogy azt mondjam, hogy épen annyira, miként a czukor és fűszer nem hiányozhat az egyéni étrendből az egészség hátránya nélkül, akként azt hiszem, hogy az életnek fűszere, a művészetek és ezeknek luxusa sem hiányozhat a nemzeti egészség veszélyeztetése nélkül a kultúrpolitikai programmból. (Élénk Ihelyeslés.) És amennyiben az orvosok azt mondják, hogy fűszer és fűszer közt nagy különbségek vannak, olyik üdvös az egészségre, másik direkte káros, azt hiszem, nem lehet közönyös reánk nézve, hogy a kultúránkat izesitő e művészetek minő elbánásban részesülnek, minő reczeptek szerint kezeltetnek az állam konyháján. Méltóztassanak megengedni, hogy kissé megvilágitsam ezt a gondolatkört. (Halljuk! Ralijuk !) T. ház ! Én nagyon jól tudom, hogy a kormány teljes erejét és figyelmét épen a népnevelésre konczentrálja. Teljes elismerésével ennek és teljesen honorálva ezt az érdemet, én mindazonáltal a magasabb kultúrának is teljes erővel való továbbfejlesztését vagyok bátor az igen t. minister ur figyelmébe ajánlani. (Helyeslés.) Amennyire fontosnak, létfeltételnek tartom azt, hogy a népiskolai rendszer teljesen kiépíttessék, hogy ezáltal a nemzeti kultúrának alapjai megerősíttessenek, akként politikai szempontból abszolút létfeltételnek tekintem azt is, hogy magasabb kultúránk végre-valahára olyan polczra emelkedjék, olyan példaadó tényezővé váljék, melynek akczeptálása kívánatosnak tűnjék fel a velünk élő testvéreink, a nemzetiségek előtt is. Kívánatosnak mondom, ugy értelmezem ezt, hogy ők maguktól csatlakozván a mi kultúránkhoz, ezáltal önként, maguktól erősítsék azokat a szálakat, amelyek minket Szent István koronájához fűznek. A népek létharcza végeredményében kultúráknak a harcza és ég a magam részéről, amennyire perhorreszkálom a nekünk külföldről hamisan imputált politikai erőszakot a nemzetiségekkel szemben, akként a magam részéről teljesen legitimeknek tartom azokat az eszközöket, amelyekkel egy magasabb kultúra mindig hódit, hódit gyűlölet, vér nélkül, hódit békésen, de annál hatásosabban. Sok olyan dolgot lehet igy megoldani, amit politikai eszközökkel sohasem lehet elérni. Én ezt várnám a mi magyar kultúránktól, a mi tehetséges magyar fajunknak kultúrájától. Persze, a tehetség még nem minden és én nagyon jól tudom, hogy azok az akadályok, amelyek magyar kultúránkat ' május 5-éh, keddéri. 291 evolucziójában gátolják, azok hazánknak európai szituácziójában rejlenek. Mi turáni sziget vagyunk az indoeurópai tengerben, itt álltunk századokon át, elvérzettünk Igeközelebbi rokonaink, ép a törökök ellenében és Európa annak köszönheti jórészt, hogy olyan békésen evolválódhatott s a czivilizáeziónak arra a magas fokára emelkedhetett, amelyen van, hogy mi itt voltunk ; történelmi háláról persze beszélni nem lehet, én csak konstatálom, hogy mi magyarok itt állunk faj- és nyelvrokonok nélkül, meg nem értve, tehát félreértve — a félreértéstől a gyűlöletig pedig úgyszólván csak egy lépés választ el. Hogy a nemzetiségek mennyire más helyzetben vannak ezzel a ténynyel szemben, arra nagyon könnyű rávilágítani. A mi nemzetiségeink mögött ugy germán, mint szláv, mint latin oldalról mindenütt nagy kulturnenizetek, hogy ugy mondjam, gazdag rokonok állanak, akik készséggel támogatják, istápolják a verség és nyelvi kapcsolat révén a nálunk szerintük rabságban élő szegény rokonokat. Hogy a népeknek ez a rokonérzete milyen csodálatos dolgokat tud produkálni, arra érdekes példa a nyelve révén magát latinnak valló kis román nép. Eldugva, messze a latin vérektől itt él Európa keleti részén és azt látjuk, hogy a távolság daczára mégis napról napra franczia tábornokok, párisi írók, tudósok, művészek felolvasásokat tartanak Bukarestben, teljes erővel, lelkesedéssel istápolják azt a testvéri köteléket, amelynek dicsőítését magam is a múltban annyiszor láttam a párisi Union Latiné ülésén. Hogy azonban visszatérjek témámra, kulturszempontból mi voltaképen a nemzetiségiek mögött álló nagy kulturnemzeteknek ideáljával állunk szemben. Nekünk ezekkel szemben kell a magunk kultúráját a nemzetiségek előtt kívánatosabbnak feltüntetni. Ezt én imperativ feladatnak tartom, kivált manapság, midőn a legújabb balkáni erupcziók folytán annyi fiatal nép tülekedik a létérti harczban; nagyon fontosnak találom ezt — ismétlem — abból a szempontból, hogy kultúránk oly magas polczra emelkedjék, hogy példaadó legyen és az ő standardjával uralkodóvá lehessen hazánkban. Méltóztassék megengedni, hogy ezek után szemügyre vegyük kultúránk fejlődését azokban a vonatkozásokban, mely vonatkozásokra nézve a kormány cselekményeivel ingerenczát gyakorolhat. Vegyük legelőbb az állami színházakat. (Halljuk ! Halljuk!) Itt a legelső pillanatra mindjárt nagy nehézségek tűnnek elő és hozzáteszem, hogy ezek a nehézségek mindenütt fenforognak, minden országban, hol egyáltalában ilyen állami színházak még vannak. Az állami színházak egyrészről mint színházak már publikumszerzés szempontjából úgyszólván konkurrálni kénytelek az egyre szaporodó magánszínházakkal, másrészről ezek az állami színházak hivatalból a nemzeti tradiczióknak és egyáltalában a klasszikus hagyományoknak hivatalos őrei is és 37*