Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.
Ülésnapok - 1910-534
534. országos ülés Wíí május 2-án, szombaton. 283 nemzet, nem bánom, ele legalább egymás" között legyen a tótnak annyi, mint a románnak vagy a szerbnek. Azért ebből a bizalomból kiindulólag bátorkodom egy batározati javaslatot beterjeszteni, hogy ncesak frázisokkal bizonyítsuk ezt a kulturgondolkodást, hanem tettekkel is. Hiszen amilyen kedvesen hallgatták ezt, mosolygó arczukról azt merem következtetni, hogy mindnyájan beleegyeznek abba, hogy elfogadtassák a következő határozati javaslatom (Olvassa) : » Utasítsa a t, ház a közoktatásügyi ministeriumot, hogy az uj pozsonyi egyetemen a szlovák nyelv számára tanszéket állítson«. Hoványi Géza: Debreczenben ! (Derültség.) Juriga Nándor: Ott közelebb van! (Derültség.) Különben annál jobb és még jobb lesz, ha Budapesten lesz. De amennyire szerény vagyok, nem merem Budapestre kívánni, mert azt gondolom, hogy elég lesz itt a vidéken is. Annál nagyobb lenne a megbecsülés, ha Budapesten állíttatnék fel ez a tanszék, de én elég megbecsülésnek fogadom el, ha Pozsonyban állíttatik is fel a szlovák nyelv számára ez a tanszék. (Zaj. Felkiáltások: Tót nyelv! Sokkal szebb a tót!) A tótoknak is meg van a maguk becsületes neve: szlovák. A románokat sem oláhoknak nevezik, a szerbeket nem rácznak, csak a tótokat tótnak, pedig azokat is a maguk becsületes nevén szlováknak kell nevezni. Gr. Pongrácz János: A tót is becsületes; én is az vagyok! (Derültség.) Juriga Nándor: Van annak mégis valami lebecsülő ize! Én tehát ezeket bátorkodom kérni. Tanítsák a középiskolába kötelező tantárgyként szlovák anyanyelvünket, valamelyik egyetemen szintén alkossanak tanszéket a szlovák nyelv számára! Higyjék meg, különösen a mi népünk a legnagyobb hálával és ragaszkodással volna a magyarsághoz és az állameszméhez. Egyetlen egy nemzetiség — kivéve természetesen a szászokat — nem látja exisztencziájukat annyira Magyarország létéhez kötöttnek, mint épen a tót. Nekünk nincs Romániánk, nekünk nincs Szerbiánk, nekünk Magyarország határa egyszersmind védőhatár, védelmi gát, hogy fel ne szijjon minket a — bár rokon — cseh vagy lengyel nép, hogy el ne pusztuljunk. A magyarokkal együtt mondhatjuk: itt élned s halnod kell. Nem szeretném, ha férlreértenének; egyszerűen csak megemlitem, hogy el lehetne képzelni olyan esetet, amikor a román vagy a szerb nép számára Magyarország fennállása nem lenne exisztencziális kérdés, ez azonban a szlovák nép, számára még képzeletben sem lehetséges. Épen azért nagyobb figyelemre kellene bennünket méltatni, annál is inkább, mert a szlovák népnek a jóság iránt bámulatos érzéke van. (Igaz! JJgy van!) Ha valaki előzékeny, szives iránta, mindenét megosztja vele. Ellenben nyomással nem lehet megtörni. Össze lehet gyúrni kásává, de ő mégsem hagyja jussát. Verje ki mindenki a fejéből, hogy a szlávot, specziálisan a tótot, erőszakkal meg lehet törni. A tótban van bizonyos női jellemvonás: jó szóval meglehet közelíteni, de ha rossz szót szólsz hozzá, még a kútban sem hagyja el magát. Óriási rezisztencziális képesség van a szlávokban, különösen a tótokban. A tót mindig ragaszkodni fog jogaihoz, de szép szerével a legnagyobb hálára lehet kötelezni, míg a németnek a »muss sein« imponál. A magyar embernek a fenegyerek, az energikus ember imponál. Ezzel nem jó kikezdeni, mert ez fenegyerek! (Derültség.) Akkor megszelídül egy kissé, emberére talál. A tótnak a Grescheidtheit nem imponál, mert azt gondolja: van nekem a magam számára elég eszem, ha esetleg nem a fejemben, minden esetre a fülem mögött. Nem imponál neki az erő sem, mert megvan benne az a női vonás, hogy kítüri az egész világot, megvárja, míg a másik összeroskad, amig ereje elfogy, amig már kifárad a karja és nem bir ütni, ég a talpa és nem bírja taposni és ő még mindig élni fog és életre ébred bámulatos természetes passzív rezisztencziális erejénél fogva. Ellenben egy szép szó, barátságos érintkezés, dicséret, bámulatos hálára kötelezi megint a szlávot. Ep azért méltóztassék, t. ház, ezeket a kérelmeket figyelembe venni és teljesíteni, mert akkor azt hiszem, hogy a magyar államnak speczialiter a tótokban mindenkor biztos támasza, talpköve lesz. Ezek után bátorkodom még kérni a minister urat arra, vonja le továbbra is ezen rendeletből a konzekvencziákat. Én ezt így fejezem ki: ne hagyja a jövőben a mi gyerekeinket az iskolából kicsapatni, világgá üldöztetni, ha esetleg kitudódik róluk, hogy ők, uram bocsáss, tótok. (Mozgás.) Siegescu József: Ezért nem csapnak ki senkit! Juriga Nándor: Nemcsak a középiskolákból, de még a magasabb intézetekből, a papnöveldékből is megtörtént, hogy a legjobb tanulókat kicsapták »nemzetiségi hajlamaikért«. Bün-e ez ? (Felkiáltások : Izgatás miatt!) Nem, kérem ! Gr. Pongrácz János: Terrorizálták a kollegáikat! (Zaj.) Juriga Nándor: Ugyan, nekem beszél ? Szakember vagyok ebben. (Derültség. Zaj.) Elnök (csenget) : Csendet kérek! Juriga Nándor: Átéltem ezt, átestem rajta verejtékesen, egyedül csak annak az erős passzív rezisztencziának köszönhetem, hogy ki nem terrorizálták belőlem a tótot. Igenis, engem is ki akartak csapni az iskolából, mert tót könyvet találtak nálam. Semmi másért. Vannak esetek, hogy a tanulók leveleznek egymással anyanyelvükön. Rájönnek erre és akkor mint gj r anusakat, akinek »nemzetiségi hajlamaik* vannak, eltávolítják az iskolából. Ma, amikor van gyermekbiróság, 12—14—16 éves gyermekeket így pusztítanak el csirájukban, exisztencziájukban, 36*
