Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-532

,i32. országos ülés 19íí április 30-án, csütörtökön. 177 szentesítve az 1912. évi XXX. törvényczikk gya­nánt kihirdettetett. Az osztrák törvényhozás, noha fentidézett alkotmányjogi alapfeltételek fenforgását vizs­gálni nemcsak jogosítva, de köteles lett volna, az elkövetett törvénytelenségek negligálásával és anélkül, hogy azok ellen tiltakozott volna, sietve meghozta a majdnem teljesen azonos szö­vegű 1912. évi július 5-iki törvényt. (Wehr­gesetz). Az 1912. évi XXX. t.-cz. 13. §-a a fent­idézett alkotmányjogi alaj)tételek folyománya­ként és azok külön kifejezett megerősítéséül két kiemelendő határozott rendelkezést tartalmaz. A 4-ik bekezdés megállapítja, hogy maga az ujouczlétszám felemelése a törvény életbelépte­tésétől számított 12 év lejárta előtt csak 0 fel­sége kezdeményezésére és csak törvényhozási megállapítás utján eszközölhető. A 7-ik bekez­dés pedig külön is rendeli, hogy az ujonczjuta­lékok tényleges kiállítása csak akkor történhet meg, ha a törvényhozás azokat arra az évre már megszavazta. Az osztrák 1912. évi Julius hó 5-iki Wehr­gesetz 13. §-a szószerint azonos rendelkezéseket tartalmaz. »Die Höhe des Rekrutenstandes ... kann... dann den Gegenstand einer neuerlichen legisla­tiven Festsetzung bilden . . .« Majd alább: »Die tatsaechliche Stellung aller Kontin­gente kann jedoch nur dann erfolgen, wenn die G-esetzgebung dieselben für das betreffende Jahr auch schon votiert hat«. Ezek szerint mindkét törvényhozás meg­hozta az 1867. évi XII. t.-cz. és az osztrák Staatsgrundgesetz szellemének megfelelő reciprok törvényt. Mindkettőnek az volt az egyezményes alapelve, hogy az ujonczlétszám az 1912-ben 12 évre megállapított mennyiségében, valamint később bekövetkezhető felemelésében az ujabbi 1910-iki népszámlálás eredményei arányában fog törvényhozásilag (»legislativ« durch die G-esetzgebung«) megállapittatni. Az egyezményes megállapodásnak megfele­lőleg a magyar törvényhozás az 1914. évi VIII. és X. törvényczikkekkel az 1910. évi népszám­lálás adataira támaszkodva 10 évre előre meg­állapította — és pedig fokozatosan emelt arány­ban — a magyar szent korona országaiban kiállítandó ujonczlétszámot. Az idézett és az egyezményes törvényben külön is kiemelve meg­erősített alkotmányjogi rendelkezések értelmé­ben az osztrák törvényhozásnak kötelessége lett volna ugyanilyen elvek alapján hasonló törvényt hozni. Ez azonban nem történt meg, hanem foly­tatódik az a rendszer, amely a két állam népei­nek regnikoláris deputácziók utján való érint­kezési jogát ós alaptörvényileg meghatározott szabadságát elkobozva, a népek egymás elleni kijátszásával kísérletezik. Míg ugyanis a ma­KÉPVH. NAPLÓ. 1910 1915. XXIV. KÖTET. gyár kormány 1912-ben az osztrák törvényhozás állásfoglalását használta ki a parlamenti csiny el­követhetésére, ugy mostan a magyar törvényhozás állásfoglalásával az osztrák kormány szerzett magának fedőlapot ugyancsak egy államcsíny elkövetésére. Az egyezményes törvény meghozatala he­lyett az osztrák örökös tartományok részére az 1867. évi deczember 2l-iki 3. Staatsgrundgesetz 14- §-ára való hivatkozással 1914. évi márczius 20-iki kelettel merőben alkotmányellenesen egy u. íi. szükségrendelet adatott ki, amelyben a felemelt ujonczlétszám diszpozitive csak az 1914. évre állapíttatott meg és a további évekre csupán egy elvi deklaráczió tétetett. Ugy az 1867. évi XII. t.-cz. és az osztrák Staatsgrundgesetz idézett alapvető határozmá­nyai, mint az 1912. évi magyar és osztrák véd­erőtörvény külön kiemelt rendelkezései merőben kizárják, hogy a közös egyetértéssel elintézendő ügyek s ezek között különösen a védelmi rend­szer kezelése másként, mint a két állam alkot­mányos utón megnyilatkozó törvényhozása által történhessék. Különösen ki van zárva az, hogy a magyar­országi részről egyezményes törvény alapján évek hosszú sorára megállapított ujonczlétszám Ausz­triában csak provizórikus erejű szükségrendelettel legyen szabályozható. Az ilyen módon való ren­dezés nem felel meg a védelmi kölcsönösség elvének és ezért visszahat oly irányban, hogy a magyar egyezményes törvény hatálya is megszűnik. Ezenfelül bizonyos az, hogy a kérdésnek a 14. §. alapján való rendezése az osztrák alap­törvények rendelkezéseit is sérti és így még az osztrák államjog szempontjából is törvénytelen. Bár az osztrák törvényhozás 1912-ben elmulasz­totta a magyar törvény alkotmányellenes létre­jöttének vizsgálatát, azért — ez nemcsak jogunk, de kötelességünk lévén — mi az egyezményes törvény kétoldalú alkotmányos garancziái fen­forgásának vizsgálata szempontjából ezt még sem mellőzhetjük. Ezen szempontból vizsgálva a kérdést, min­denekelőtt megállapítandó, hogy az az egy évre szóló ujonczlétszám megállapítása is az állam­kincstár tartós megterhelését jelenti, mert az ujonczok nem csupán rövid időre, hanem rész­ben 2, 3 és 4 évi sorhadi és mindenesetre 10 évi tartalékosi szolgálatra soroztatnak. Az osztrák 14. §. pedig világosan tartalmazza azt a kautélát is, hogy a szükségrendelet kiadható »insoferne solche keine dauernde Belastung des Staats­schatzes . . . betreffen«. (Halljuk! Halljuk!) Az idézett szükségrendelet tehát az osztrák alap­törvény eklatáns megsértésével adatott ki. Ezenfelül a 14. §. alapján kiadott szükség­rendeletnek csupán provizórikus ereje van és az alaptörvény rendelkezése folytán önmagától azon­nal megszűnik a hatálya, ha a kihirdetés után összeülő Reichsrathnak négy hét alatt be nem mutattatik. Ha pedig a Reichsrathnak kellő idő­23

Next

/
Thumbnails
Contents