Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-532

532. országos ülés 191 í április 30-án, csütörtökön. 143 rövid felszólalásomban, talán nem oly fontos, mint az, amelyet az előttem szóló t. képviselőtársam tárgyalt, de mégis azt hiszem, némi fontossággal bir az iparra nézve és azért kérem rövid időre a ház becses figyelmét. Nagy érdeklődéssel olvastam annak idején Szterényi József képviselő ur előadását, amelyet 1912-ben Bécsben a Niederösterreichischer Gewerbeverein-ben tartott a magyarországi iparfejlesztésről. Szívesen beismerem, hogy sokat tanultam belőle és általában mondhatom, hogy oly értékes és oly tanulságos adatok összeállítását ezen a téren nálunk nagyon ritkán lehet találni. De épen Szterényi adataiból láttam azt is, hogy iparfejlesztési törvényeink 1881-től máig. ha a ráfordított pénzösszegeket és az egyes iparágaknak minden szubvenezió nélkül való természetes fejlődését veszszük tekintetbe, nem feleltek meg azoknak a várakozásoknak, amelyeket hozzáfűztek. Hiszen Szterényi maga, aki minden valószínűség szerint nem sötét színekkel festi az iparfejlesztési akczió történetét, Szterényi maga konstatálja, hogy tizenkilencz százaléka azoknak a gyáraknak, melyek állami kölcsönt kaptak, ezeket a pénzösszegeket nem tudta visszafizetni, sőt azoknak az iparvállalatoknak, melyeket az állam gépekkel segített, hat százalékától az állam visszavette a gépeket, azért, mert nem tudtak megfelelni a feltételeknek. Tovább megyek és felhozom azt is, hogy 155 gyár, amely illeték- és adómentességet élvezett, ebben az időszakban az üzemet megszüntette. De az a 70 vagy 80 millió korona sem hozta meg a kívánt eredményt, amelyet ebben az időben az ipari támogatására és a gyárak segélyezésére fordítottunk. Ma már általános az a nézet, hogy szubvencziókkal uj ipart teremteni tiszta lehetetlenség. A főhiba nálunk, azt hiszem, az volt, hogy ezt idejekorán nem látták be. így történhetett, hogy pl. az emiitett szubvencziónak több mint kétharmad része a fonóipar segélyezésére és uj posztógyárak felállítására esik, természetesen nem valami buzdító eredménynyel. Szeretném elkerülni azt a félreértést, hogy az a hiedelem támadjon, mintha én az iparfejlesztési törvényt lényegében elhibázottnak és abszolúte eredménytelennek tartanám. Ezt nem mondom, csak azt akarom hangsúlyozni, hogy azt a bizonyos par force lovaglást, amely ezen a téren különösen 1907 óta divatba jött, nem tartom czélszerünek, sőt azt hiszem, hogy az az ipar nyugodt és természetes fejlődésének sok tekintetben többet árt, mint használ. Jóllehet eddigi iparfejlesztési törekvéseink eredményét bizonyos pesszimizmussal ítélem meg, mégis azt hiszem, hogy az államnak módjában áll sok más eszközzel az ipart felsegíteni és előre vinni. Az állam ugyanis, nálunk sokkal nagyobb mértékben, mint más országokban, az ország legnagyobb munkaadója az iparnak csaknem minden ágában. Ha az állam azt a hatalmat, amely ebben a körülményben rejlik, czéiszerüen ki tudja használni, a legnagyobb jótevője lehet a hazai iparnak. Az ország ipara méltán elvárhatja, hogy az állam e munkaadói kötelességeit teljes szigorusággal teljesítse és amennyire az állami háztartás megkárosítása nélkül lehetséges, az ipar érdekeit tartsa szem előtt. Az iparosok joggal követelhetik először, hogy az állam a szükséges és természetes határok között ne keljen versenyre a magániparral, másodszor hogy a vállalkozókkal megkötött szerződésekben tekintettel legyen az iparosok érdekeire, és harmadszor, hogy fizetési kötelességeit teljes pontossággal és gyorsasággal teljesítse. Természetesen káros az iparra nézve, ha az állam mint vállalkozó szerepel és a magániparral versenybe lép. Belátom, hogy az sok tekintetben szükséges és hogy az állam kénytelen saját műhelyeiben végeztetni különféle munkálatokat. Ha azonban az állam ezen a természetes és szükséges határon túlmegy, akkor alaposan megsérti a hazai iparral szemben fennálló nagyon fontos kötelességeit. így pédául nem helyeselhetem azt, hogy például a Máv. igazgatósága és az állami és vármegyei építészeti hivatalok a vasszerkezeti, hídépítési és egyéb munkálatok túlnyomó nagy részét saját műhelyeikben készítik el, hogy a Máv. gépgyára mezőgazdasági és egyéb gépek gyártásával és eladásával is foglalkozik és igy a gépgyáraknak, de különösen a mezőgazdasági gépgyáraknak, melyek évek óta, nevezetesen az utolsó balkáni események óta, nagy bajokkal küzdenek, jelentékeny kárt okoz. Hozzájárul még az is, hogy a kisiparosok sok helyen panaszkodnak, hogy a fogházak olcsó készítményei megkárosítják őket. Mindinkább fejlődik továbbá az állami intézményeknek az a törekvése, hogy szükségleteiket, ha lehetséges, az iparos elkerülésével, saját üzemben és saját rezsiben fedezzék. Ezt az állapotot nem tartom egészségesnek és nagyon kérném a t. kormányt, hogy az illető tényezőknek ezen a téren a legnagyobb tartózkodást és óvakodást ajánlja. Még más okokra is szeretnék rámutatni, t. ház. Ha a vállalkozó állami munkára pályázik, már az ajánlatok benyújtása előtt elkezdődik egy bizonyos sikanirozása. Sok állami hivatalnál az a szokás jött létre, hogy az ajánlat feltételeit és anyagát nem hivatalból bocsátják a vállalkozó rendelkezésére, hanem valami altiszt adja azt ki és a vállalkozó egyszerű rajzokért 30 koronát vagy még ennél is többet kénytelen fizetni. Nagyon rosszul áll a vállalkozó dolga akkor, ha az állami munkálatot megkapta, mert mindenütt panaszkodnak az iparosok, hogy az állammal kötött szerződések csak az állam egyoldalú érdekeit védelmezik és azok a szerződési pontok, amelyek látszólag az iparos jogaira is tekintettel vannak, más pontokban foglalt meghatározások, körülírások által megsemmisíttetnek és igy az iparos és a vállalokzó mindenesetre kudarczot vall az állammal szemben. Az állam sok esetben bíró és vádlott egy sze-