Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-532

142 532. országos ülés 191'4 április 30-án, csütörtökön. ezt a feladatot azzal az igen komoly helyről felmerült eszmével, hogy az egész balesetbiztosítás, egyenesen a magánbiztosító intézetekre bizassék, hogy t. i. a munkaadó az ő munkásait egyszerűen magánbiztosító intézeteknél biztosítsa, nem lehet helyesen megoldani, mert azon előnyöket, amelyeket a törvény a munkásoknak kötelezően biztosit, semmiféle magánbiztosító intézet nem fogja olyan áron elláthatni, mint az erre a czélra szervezet külön intézmény. En tehát azt gondolom, hogy a legczélszeriibb lesz, ha ebben a kérdésben az érdekeltek autonómiájával igyekszünk megoldani a balesetbiztosítás kérdését; az érdekeltek alkossanak egységes intézetet, amely azután a koczkázat viselésére szakmák vagy hely szerinti csoportokat is alkothatna. Lényegében véve ez ugyanaz a rendszer volna, amelyet Németországban találunk a Berufsgenossenschaftok képében. Az autonómia azonban kétségtelenül csupán azoknak szervezete legyen, akik ezt az intézményt fentartják, tehát miután a költségekhez csak a munkaadók járulnak hozzá, a balesetbiztosítási adminisztrácziót is egyedül a munkaadókra kellene bízni, természetesen a kellő állami ellenőrzés mellett. Teljesen fonák dolog bármely intézményben az, ha olyanok döntenek a költségek, a járadékok megállapítása kérdésében, akik semmiféle koczkázatot nem viselnek, akik a költségekhez hozzá nem járulnak. Azt hiszem, egy magánbiztosító intézmény részvényeit senki sem vásárolná, ha ez az intézet a biztosítottakra bízná azt, hogy ők állapítsák meg, mennyit fognak biztosítási összegben kapni. A munkások közreműködését emellett teljesen kizárni nem kell. A munkások közreműködése biztosítandó a balesetbiztosítás keretében ott, ahol arra szükség van, még pedig elsősorban a bíráskodásban, ahol az első fokban megmaradhat a mai bíráskodás, a felső fokban pedig a munkások mint ülnökök szerepelhetnek, de természetesen hivatalos birói többség mellett. A paritásnak teljességgel nincs helye az adminisztráczióban, egyetlen kivétellel: a balesetelháritó rendszabályok megállapításánál, ahol a munkások hasznos tanácsokkal tudnak szolgálni. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a jelenleg divó utólagos kirovások helyett bizonyos megközelítő előleges kirovás volna törvényesen biztosítandó, hogy igy a munkaadók azokat a nagy terheket, amelyek a balesetbiztosításból rájuk haramiának, belekalkulálhassák a maguk üzleti költségeikbe, még pedig idejekorán; ha továbbá gondoskodunk arról, hogy a balesetbiztosítás terén is a tulmegitélésben mutatkozó fonák gyakorlat, amely az utóbbi időben kifejlődött, bizonyos észszerű korlátok közé szorittassék: azt hiszem, a balesetbiztosítási intézmény főbb bajai szanálva volnának. Ami ezeket a tulmegitéléseket illeti, teljesen lehetetlen megállapítás például az, hogy a baleseti járadékok megállapításánál a munkabérek 300-al való szorzatát veszik alapul, holott vannak olyan iparágak, amelyeknél nem 300 ' munkanap van egy esztendőben, hanem csak 140, 150, 200. Ebben a tekintetben a mi törvényünk tovább megy mint a külföldi intézmények. Minthogy pedig az utóbbi időben az úgynevezett ipari betegségek is a baleseti kártalanítások alá esnek, tulaj donképen ez az intézmény is tovább fejlődött s nem az többé, aminek lennie kellene, tudniillik balesetbiztosítás, hanem ma már a rokkantsági biztosítás feladatainak egy nagy körét is kénytelen viselni és vállalni. Ezzel be is fejezem fejtegetéseimet erről a meglehetősen száraz, de azt hiszem, rendkívül fontos kérdésről, (Ugy van! Ugy van!) amelyben a vélemények tisztázásához némileg a magam részéről is hozzá akartam járulni. Azt hiszem, hogy igen messzemenő reformra van szükség, hogy rendkívül sokat kell nyesni a mai intézményen, de szeretném, ha a reform azt, ami egészséges az intézményben, megtartsa és ahol egészséges alapot talál a továbbfejlesztésre, ezeket lehetőleg megőrizze. (Helyeslés.) Nagy és nehéz ez a feladat és ennek megvalósításánál egy német közmondás jut mindig eszembe : »Greif nie hinein in's Wespennest, doch wenn du greifst, so greife fest.« Én azt hiszem, minél erősebben nyulunk bele ebbe a kérdésbe és minél sürgősebben és minél gyorsabban tudjuk megteremteni ezt a reformot, annál könnyebben fog menni az az átalakulás, amely ezen a téren nélkülözhetetlenül szükséges. A munka nem is olyan nehéz, hogy ezt évekre ki kellene tolni és én hiszem, hogy az igen tisztelt minister ur ezt a reformot nem is akarja olyan nagyon kitolni. A mostani állapot, amikor mindenki tudja, hogy a reform jön, teljesen megzsibbasztja az összes munkaerőket, akik ezen a téren működnek. Mindenki izgalomban van, mindenki ideges, az egyes munkákat, amelyek a pénztár fejlesztésére szükségesek volnának, nem végzik a kellő buzgósággal, miután tudják, hogy a közeledő reform talán teljesen tárgytalanná és lehetetlenné teszi azt a munkát, ugy hogy ma magának az intézményének, a munkásbiztositásnak érdekében nélkülözhetetlenül szükséges, hogy ez a reform mielőbb alkottassák meg. Miután teljes bizalommal vagyok az irányban, hogy az igen tisztelt minister ur az ő nagy gyakorlati érzékével ebben a kérdésben is meg fogja találni azt a középutat, amely az iparnak ezen a téren fennálló jogos óhajait és kívánságait össze tudja egyeztetni azokkal a magasabb szocziálpolitikai szempontokkal, amelyeket ezen intézményen belül figyelmen kívül hagyni nem szabad; miután meg vagyok győződve arról, hogy azzal az erős kézzel fog hozzányúlni ehhez a kérdéshez is, amelynek oly sokszor tanújelét adta az ő reszortjához tartozó más kérdésekben: a költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés és éljenzés. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Szólásra következik ? Szepesházy Imre jegyző: Brandsch Rudolf! Brandsch Rudolf: T. ház ! (Halljuk! HallI juh !) Az a kérdés, amelylyel foglalkozni kívánok