Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-532

532. országos ülés 19Í4 április 30-án, csiitÖrlÖkon. 141 egész intézmény felépítve, hogy megbírja a tériteket, ami nálunk nem történt meg. További eltérés a mi törvényünk és a külföldi törvények intézkedései közt, — a mi szocziális tekintetben nagyon szép, de kellő pénzügyi számítás nélkül van bevezetve, — a családtagok ellátásában való bőkezűség. Nálunk az a gyakorlat, hogy a családi háztartásban élők, tehát nemcsak a feleség és a gyermek, de az anyós és a rokon is igényt tartanak az ellátásra, anélkül, hogy járulékot fizetnének, tehát igényt tartanak például a fürdőre küldésre is, ugy hogy van némi igazság abban, amit az intézmény egyik kiváló igen ismerője mondott egy vele folytatott polémia során, hogy ha a pénztár valamely befolyásos tagja az anyósával összevesz, intézkedik, hogy fürdőre küldjék a pénztár költségén. (Derültség.) Végül pedig baja munkásbiztositó intézményünknek a törvény kereteit folytonosan, tágító judikatura. Ennek oka az, hogy a mi munkásbiztositó intézményünknél, szintén ellentétben az összes külföldi törvények idevonatkozó határozmányaival, a bíráskodást a felső fokban is laikus többség gyakorolja. Németországban a felső fokban hét biró közt csak kettő a laikus, nálunk azonban a felső fokban, amely végérvényesen dönt az igényekre vonatkozó vitás kérdésekben, szintén laikus többség van, aminek közvetkeztében az utolsó évekbeli olyan praxis fejlődött ki, amely az igényeket igen fokozta és igen messzemenőleg állapította meg. Ez a kiterjesztő magyarázat oda vezetett, hogy a betegsegélyezési intézmény ma már részben a munkanélküliség elleni biztosítás feladatait is felöleli. Hiszen a statisztikai adatok mutatják, hogy mindig, mikor egy hanyatló konjunktúrában a munkanélküliség rendkívül nagy, akkor a betegsegélyző pénztár kiadásai is rendkívüli mértékben fokozódnak. Az emiitett észszerütlen terhek csökkentésén kivül, azt hiszem, szükséges lesz bizonyos kisebb kerületi pénztáraknak, melyek önmagukban nem tudnak megállni, összeolvasztása más szomszédos pénztárakkal. A jelenlegi 97 pénztár, mely az országban létezik, határozottan túlsók és azt hiszem, 25—30 pénztárt bátran be lehetne olvasztatni a velük szomszédos pénztárakba. Amit azonban igen fontosnak tartok, az az, hogy a kerületi pénztárakon kivül álló vállalati pénztárak megalkotása lehetőleg megkönnyítessék. E tekintetben teljesen osztom azokat a nézeteket, melyeket Borbély Lajos igen tisztelt képviselőtársam más helyen és más alkalommal felhozott erre vonatkozólag. A tapasztalatok mutatják, hogy a vállalati pénztárak, melyek maguk viselik az adminisztratív költségeket, tehát ezzel nem terhelik meg ezen egész intézményt, igen jól tudnak működni, hogy bővebb ellátást tudnak adni munkásaiknak, ami mellé még az a szocziálpolitikai szempontból sem megvetendő előny járul, hogy ez esetben a munkaadó a saját munkásaival dolgozik, együtt igyekszik ezt a kérdést megoldani, anélkül, hogy itt valami kívülálló harmadik faktor közbevetné magát. Jelenleg a vállalati pénztárak felállításának lehetősége ahhoz van kötve, hogy legalább 300 munkást foglalkoztassanak. Nem tudom, hogy kevesebb munkással az ilyen vállalati pénztár megáühatna-e, — vannak tapasztalatok arra, hogy kevesebb munkás mellett nem tudja észszerűen és olcsón megoldani ezen feladatokat. De legalább meg lehetne könnyíteni azt, hogy több egymáshoz közelfekvő vagy egymással rokon vállalat szövetkezzék azon czélra, hogy közösen vállalati pénztárt létesítsenek ezen feladatok megoldására, amire ma a törvény ebben a formában módot nem nyújt. Ha ezek a reformok megvannak, akkor azt hiszem, hogy nem fog nagy szerepet játszani az a kérdés, hogy a mai autonómia a betegsegélyezés terén változatlanul paritásos alapon fenmaradhat-e. Én a magam részéről kívánatosnak tartanám, hdgy a betegsegélyezés intézményén belül a kerületi pénztárakban ez a paritásos képviselet, tekintettel arra, hogy munkaadók és munkások paritásosán, egyforma összegben járulnak a költségekhez is, továbbra is fentartassék, ami azonban okvetlenül szükséges, az az, hogy azok a pseudoparlamentáris testületek, melyek ma vezetik ezen intézményt, kisebb bizottságokkal pótoltassanak', hogy a hatáskörök jobban elválasztassanak és körülirassanak, mint a jelenlegi törvényben és hogy egyáltalán ezen autonóm testületekre inkább bizonyos ellenőrző, mint tulajdonképeni adminisztratív funkeziók bízassanak. Ami azt a kérdést illeti, hegy azon esetben, ha a kerületi pénztárak visszakapják pénzügyi autonómiájukat, mi legyen azzal az óriási intézménynyel, mely ma Országos Pénztár néven működik, azt hiszem, hogy valami olyan szervezetre, mely a különböző pénztárakat összefoglalja, mindig szükség lesz és hogy ebből a czélból tehát a kerületi pénztáraknak valami szövetségbe úgyis kell lépaiök egymással, akár kényszer-alap ?n, mint ez Ausztriában történik, akár önkéntes szövetkezés utján, amint azt Németország megvalósította. Az összes pénztáraknak ez a szövetsége azután viselheti az Országos Pénztár elnevezést is ; a fontos csak az, hogy ez a központi intézmény ne vállalhasson semmi rizikót, hanem tisztán csak bizonycs, az összes pénztárakkal közös feladatoknak kezelésére gyakoroljon befolyást, amilyenek pl. közös szanatóriumnak, közös betegáp;lási intézményeknek fentartása, sőt esetleg ide lehetne utalni az olyan rendkívüli segélyezéseket, aminők a fürdőkbe való, küldések stb. Azt hiszem, hogy ha ezen az alapon a betegsegélyezési intézmény reformját keresztülvisszük, eléggé mélyreható lesz a reform, de azért az intézmény egészséges alapjai mégis meg lesznek kiméivé és ezeken az alapokon aztán lehet egészséges intézményt is létrehozni. Másként áll a dolog az önállóan szervezendő • balesetbiztosítás terén.Ezen a téren szintén mélyreható reformok szükségesek. Az én nézetem szerint