Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

r>22. országos ülés Í9lí sara. (Ugy van! balfelöl.) Én ugy tudom, hogy a román lakta vidékeken a magyar középbirtokosok nagyobb része tönkrement és a birtokok más kezekbe jutottak. Én nem kutatom ennek az okát. Tudom az okot, de nem akarom a t. házat azzal untatni; tény azonban az, hogy ezek a birtokok gazdát cseréltek és jórészben a románok kezébe kerültek. Tehát nem lehet arról szó, hogy a magyarság birtoka aránylag a románság kárára terjeszkedik ; legfeljebb a jövőben lehetne róla szó; ma azonban a helyzet az, hogy a románság tud a magyarság rovására terjeszkedni. Már pedig nem hiszem, hogy egyetlenegy nemzet eltűrné azt, hogy a saját országán belül olyan néprétegek vegyék ki saját fiainak kezéből a földet, amelyek közt még eddig igen sok nemzetellenes törekvés is észlelhető volt s amelyeknek szomszédságában ott van egy hasonnemzetiségü független állam. Mondjuk meg az igazat, a lehetősége nincs kizárva annak, hogy egyszer majd felébred a vágy, vagy már meg is van, hogy az a nép, a mely egy nyelvet beszél, egyik része azonban külön államban lakik, a másik pedig egy más nemzet közé ékelve, egyesülési szándékokkal fog fellépni. Ha Románia volna olyan helyzetben, mint Magyarország, azt hiszem, sokkal szigorúbban bánna el a magyarsággal, mint a magyarság a románokkal. Román polgártársaink azt hiszik, hogy a telepítési törvénynyel a román nép visszaszorítása volna eszközölhető, a mi még nem történt meg. De ha a kormán)* meg is venne valahol egy magyar középbirtokot és arra magyar telepeseket telepítene, ez még nem menne a románok kárára, mert az eddig is magyar kérben volt. De hogy ezt az üdvös törvényjavaslatot épen a román képviselők ejtsék el azért, mert azt hiszik, hogy az kárukra lesz, holott én ezt a törvényt az egész országra nézve igen üdvösnek tartom, ezt nem tartom helyesnek és e kérdésben nem érthetek velük egyet. A birtokpolitika kérdésénél — ezt román t. kértviselőtársaim is felhozták és erről egyáltalában sok szó esett a vita folyamán, benne van ez az egyezkedési tárgyalásokban is — kijelenthetem, hogy ha a románok tudnának is felhozni birtokpolitikai sérelmeket, amelyek a szegény nép rovására mennek, amelyekkel a nagybirtokos jut jogtalan előnyhöz, ugy ez a jogos panasz nemcsak a románokra vonatkoznék, hanem a magyarságra, az egész magyar lakosságra is. (Ugy van! baljelöl.) Én igen sokat tudnék beszélni ennek a birtokpolitikának mibenlétéről; erre majd lesz máskor alkalom. Itt csak azt akarom kimutatni, hogy a dolog nagyon egyszerű, mert a románok semmiképen sem vádolhatják meg a magyar államot azzal, hogy itt a birtokpolitikánál a román nemzetiségű kisgazdákat elnyomták és előnyt adtak a magyar kisgazdáknak. Ha van elnyomatás, akkor az teljesen egyforma és a magyar kisgazda, a magyar földmivelő nép egy jottányival sem jut előnyösebb helyzetbe, mint a román. Ennek bizonyítására felolvashatok itt egy márczius 17-én, kedden. 79 levelet. Ezelőtt két esztendővel Hódmezővásárhelyen az Országos Kisbirtokos Szövetség országos gyűlést tartott; Erdélyből, Magyar-Bükkösdről odajött valami öt kisgazda és rettentő, szinte hihetetlen panaszszal állottak elő. Előadták, hogy ők zsellérházat birnak, az után kötelesek meghatározott napszámot szolgálni, emellett kötelesek az uradalomnak akkor elmenni napszámba, mikor az azt parancsolja ; nem szabad nekik máshova elszegődni napszámba és az uradalom kifizeti az ő napszámukat nyáron 70 fillérrel, télen 40 fillérrel. Ezek a szegény emberek Budapesten is jártak már nálam. A község, ha jól emlékszem, épen a t. igazságügyminister ur kerületében van ; oda utasítottam őket, hogy menjenek el az igazságügyminister úrhoz és tőle kérjék ennek az orvoslását. Mikor a román tárgyalásoknál román képviselőtársaink felpanaszolták, hogy a román nép gazdaságilag is el van nyomva, irtam ezeknek a szegény embereknek, megkérdeztem tőlük, megvan-e még náluk most is az a lehetetlennek látszó helyzet, amit ők nekem ezelőtt két és fél évvel Hódmezővásárhelyen előtártak. Hogy meggyőződjenek róla t. román képviselőtársaim, hogy az az elnyomatás nemcsak a románoknál van meg, felolvasom ezt a levelet, amelyet most kaptam. így szól (olvassa): »Panaszló szavaink most is csak olyan fájdalmas hangúak, mint a múltkori. Mi most is még mindig a régi jobbágyság szomorú napjait éljük.« Székely emberek Magyar-Bükkösről irták ezt ! (Olvassa) : »Tehát a mi sorsunk valóban igy áll : Azon lakrészek, amelyekben mi mindnyájan, akikről szó van. laKúnk, rendszerint az utcza sorában vannak a községben, részben szórványosan, itt-ott pedig egy sorjában. De ne ugy értse a képviselő ur, hogy a jelzett lakrészek valamikor fel lettek volna a jobbágyság szoritó járma alól szabadulva és azután az illető földesúr visszaváltotta volna az illető tulajdonostól, azután kiadta volna haszonbérbe. Oh nem ! Azon nádfedeles kis házikók tájékán a szabadság éltető fuvalma még nem lengedezett, mi a szabadság gyönyörteljes édes érzetét még nem élveztük ; hanem ahogy 1848 előtt volt, mi még mindig ott vagyunk. Akiknek utódai azon a helyen laKúnk, ahol az elődeink laktak, alig egy páran vagyunk, hanem az idők folyamán és a körülmények súlyos következtében átköltöztünk egyik rosszból a másik rosszba. Amelyik családnak a feje elhalt és elmaradt kiskorú tagjai nem tudtak robotolni, azon lakásba beleköltözött egy másik család és a kiskorúak valamelyike visszaköltözött az üresen maradt lakásba, miután nagykorú lett és ez igy váltakozott és igy van ma is. Szerződésünk az illető földesúrral a mellékelt kis robot.« (A kéj/viselő felmutat egy rovásolt famintát.) Beküldtek ugyanis nekem egy mintát, egy ilyen ró-botot, hogy ők mit kötelesek az uradalomnak szolgálni. Azt nem veszik jegyzőkönyvbe, arról nem vezetnek irást, hanem erre róják fel, kinek mennyi napszámot kell szolgálnia ; az egyik lehasított rész a munkás-