Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

ÍÍO 522. országos ülés 1911 márczius 17-én, kedden. uraknak azon tények elől, hogy Magyarországon a románok megőrizve önállóságukat, 4000 felekezeti iskolát, — mint Dámján Vazul t. képviselő ur mondotta — tarthatnak fenn nemzetiségi nyelven, (Felkiáltások balfelöl: Allamscgélylyel!) hogy van teljes egyházi autonómiájuk, papnevelő intézetekkel, teljesen önálló egyházi berendezkedéssel, vannak középiskoláik, tanítóképző-intézeteik, gazdasági szervezeteik ebben az államban, ahol ők csak az elnyomásnak, a gyűlölködésnek üszkét látják. De az urak nem néznek túl határainkon, nem nézik meg, amire hivatkozunk sokszer, Románia felfogását és nem nézik meg a román fajnak vagy nemzetnek eljárását. A román nemzet Romániába szép, előkelő állami életet él és szép fejlődóst mutat fel, amely iránt mindannyian a legnagyobb jóakarattal és bizalommal vagyunk eltelve, de ennek a román nemzetnek még más országokban, Oroszországban, Ausztriában is vannak fajrokonai, ott is el vannak helyezkedve, nem nézik meg ezekben az országokban sem a románság helyzetét, hanem egycsegyedül Magyarországon, velünk szemben hangoztatják a vádakat és hátunk megett, Európa előtt mindig a magyar faj türelmetlenségét, faji fanatizmusát állítják oda, amely az önök fejlődésének útjában áll. (Ugy van! bal felöl.) Nem állhatom meg a hivatkozást azokra a román példákra, amelyekre Sághy Gyula t. képviselőtársam már itt hivatkozott nagyon érdekesen ; nem állithatom meg, mert a tárgyi igazság ismeretéhez tartozik, hogy a nemzetiségi képviselő urak vádjával szemben ezen tényeket felsoroljuk. Csak az utolsó tudósítások közül kívánok egy-kettőt a t. ház előtt ismertetni. Az egyik igy szól: »Arion romániai vallásos közoktatásügyi minister, akit a legtürelmesebb politikusok közé sorolnak Romániában, a a közvélemény sürgető nyomása alatt átirt Kacuri Pálhoz, a román népiskolák felügyelőjéhez, hogy a gondozása alatt álló növendékek miért beszélnek a szünórák alatt magyarul és miféle eljárás az, hogy az egymással való érintkezésben elhanyagolják a román nyelvet? Szigorúan meghagyja tehát a minister: hasson oda a tanfelügyelő, hogy a tizperczes szüneteket is román társalgással töltsék a növendékek. A romániai magyar iskolákban azonkívül két-három óv óta már csak olyan szülők irathatják be a gyermekeiket, akik útlevelük felmutatásával tudják igazolni magyar honosságukat, liomániának majdnem 200.000 magyarja közül azonban csak igen kevés volt állandóan oly helyzetben, hogy útlevele lett volna. A többieknek a román állami iskolába kell beíratni gyermekeiket.« Itt van Szabófalva csángó falu esete. Ott a magyar lelkész a miatyánkot is oláhul köteles elmondani. A híveivel már nem mer magyarul beszélni. Folyton kémek figyelnek az egyes helységekben, akik beárulják azt is, hogy mit prédikál a lelkész templomában, nincs-e része valamely propagandában. A szabófalvi papra ukázt küldött a jassy-i püspök, hogy ne kompromittálja a katolikus vallást a magyar nyelvvel. A szegény asszonyok meg sem gyónhatnak, mert nyelvük használata ennél a szent aktusnál is tilos. Kún Béla: Ott oláhositanak! Elnök: Kérem Kún Béla képviselő urat, hogy a folytonos közbeszólástól tartózkodjék. Holló Lajos: A romániai iskolavizsgálóbizottság a legnagyobb szigorral hordja szivén, hogy a magyar iskola szellős legyen, egészséges, tág. Ha nem az — bezárja az iskolát. És a magyar gyerek bepréselődik a román elemibe, mely még rozogább, még koldusabb és még nyomorultabb. A magyar iskolák tankönyveit a román hatóságok kényük-kedvük szerint nyirbálják, az olvasókönyveket olyan szöveggel töltik meg, amely vajmi kevéssé engedi meg, hogy gyermekben a magyar érzést táplálja. És végül, ha az elemit elvégezte, sehol Romániában egyetlen magyar nyelvű középiskola sincs. Kérem, ez csak néhány j>élda. De ebből látni való, ugyebár, hogy a román államban nincs megengedve az idegen állampolgároknak, hacsak nem igazolják útlevéllel magukat, hogy gyermekeik a felekezeti iskolába járhassanak. Ott, is vannak magyar honosok, akik magyarajkuak, azok mihelyt román állampolgárok, már egészen más elbánás alá kerülnek; ott a magyaroknak külön egyházi felsőbb hatóságuk nincs; nincs magyar püspökség alatt a magyarság, a román püspök pedig oly intézkedéseket tesz, hogy eltiltja az egyházi férfiakat még a magyar nyelv használatától is. Azt mondotta Damián Vazul t. képviselő ur, hogy mi az a 200.000 magyar, aki Romániában lakik, és hogy Románia azért még nem poliglott állam, miért lenne tekintettel arra a 200.000 emberre. Ha mi ilyen módon kezeltük volna azt a 220.000 szász honpolgárt századokon keresztül, hová lettek volna vájjon azok is. Hivatkozom t. előttem felszólaló szász képviselőtársamra és a hazafias szász közönségre, hogy a magyar faj azt a kétszáz és egynéhány ezer szászt hogyan kezelte eddig. Ha mi azokkal szemben ugyanazt a türelmetlenséget tanúsítottuk volna, mint a románok a lebecsült 200.000 magyarral szemben, ha nem védelmeztük volna kultúrájukat, nyelvüket, különállásukat századokon keresztül, vájjon hová tűntek volna ők is el? De mi, daczára annak, hogy Magyarországon vagyunk, amelynek 20 millió lakosa mégis csak jelentékenyebb Románia lakosságánál, mi "ezt a 200.000 állampolgárt époly fontosnak tartottuk, mint egy más fajt, amely egy millió vagy még több lélekből áll, épugy tudtuk tiszteletben tartani ezeknek kultúráját, nyelvét, különállását, és nem alkalmaztuk ellenük azokat az eszközöket, amelyekkel Romániában irtják és pusz-