Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.
Ülésnapok - 1910-522
522. országos ülés Í9Í4 az államnak az intézetei is, amelyekből szintén kerülnek ki románajku tanitók. Ezeket átvenniök akkor, amikor maguk nem tudnak elegendő számú tanítót nevelni, nem elsősorban vo na-e kötelességük ? Ha egyszerűen mentség számukra az, hogy saját nevelésükben nincs kellő számú diplomás tanítójuk, hiszen akkor sohasem lesz nekik elég tanitójuk. Vagy megtörténik, ami megtörtént, hogy az ezekben nevelődött tanitók kimennek Romániába, ott keresnek alkalmazást, esetleg onnan visszajönnek kellő izgatási tartalommal szaturálva. Szóval az a helyzet, hogy itt nincs elég tanitó, nemcsak most áll fenn, hiszen a törvény már 34 év óta van életben. Ezzel akkor várhatunk, nem tudom mennyi ideig, sohasem fognak tanintézeteikben »kellő számu» tanítót nevelni. Akkor a minister ur mindig megadhatja az engedélyt, hogy nem képesített tanítókat is alkalmazhatnak, kiktől mindjárt nem lehet elvárni azoknak a követelményeknek teljesítését, amiket a diplomás tanítókkal szemben az állam felállít. A minísterelnök ur egy másik megjegyzése a vegyes ajkú felekezeti intézetekkel való elbánásra vonatkozik. A törvény szerint, ahol egy felekezeti iskolában a magyarajku növendékek száma meghaladja a 20%-ot, ezeket magyar nyelven kell tanítani. Ha a magyar növendékek száma 50%-ot ér el, a tannyelvet magyarrá kell tenni. Ez egy meglevő törvény, ez tiszteletet követel a maga számára a nemzetiségi uraktól, a felekezetektől, de a minísterelnök úrtól is. Nem lehet egy törvénynyel szemben azt mondani : ennek végrehajtása nekem nem tetszik és — amint a minísterelnök ur mondja — »tárgytalanná vált«, teliét nem kell ezt végrehajtanunk, mert majd fogunk valamikor ott külön iskolákat felállítani. Ez nem lehetséges. A törvény ezt a kötelezettséget felállította, ennek tiszteletet kell szerezni. Hogy lekicsinyeli a minísterelnök ur ezeket a szegény magyar anyanyelvű növendékeket? Azt mondja : miért kell ezeket magyar anyanyelven tanítani ? Hát ér akkor egyáltalán valamit a tanítás, ha két nyelven tanítanak? Akkor az egész tanítás eredménye semmi. Miért kell tehát a magyarokkal szemben ezt a kivételt megtenni? De alig haladt a minísterelnök ur beszédében egy negyedórával tovább, már a következő következtetésekre jut: Állami iskola? Ha abban az állami iskolában számosan — nem is 20%, ennél kevesebb is lehet — vannak nem magyar anyanyelvűek, akkor annak az állami iskolának kötelessége azokra az idegen anyanyelvüekre tekintettel a nemzetiségi anyanyelvnek használata is. Mert micsoda kegyetlenség az — és itt egész lirailag színezi ki a minísterelnök ur a dolgot — azzal a szegény nemzetiségi gyermekkel, aki odamegy abba az iskolába és nem érti annak a tanítónak a nyelvét, az áüami iskola nyelvét, micsoda kegyetlenség az, hogy azokat a gyermekeket nem a saját anyanyelvükön tanítják? És példákat hoz fel a minísterelnök ur egy későbbi beszédében, márczius 17-én, kedden. 55 hogy több nyelvű tanítás más államokban is lehetséges volt. íme tehát: ahol a magyar államérdekeket kellene védelmezni, ott, ahol nemzetiségi iskolákban a magyar anyanyelvű növendékek száma eléri a 20%-ot, ott a tanítás érdeke és minden más érdek mellékes, csak egyedül a felekezetek jogainak, illetve még nem is jogainak : csak kívánságaiknak a tiszteletben tartása a fő dolog. Ott pedig, ahol a magyar állami iskolákban kell a nemzetiségi kívánalmaknak eleget tenni, ott a legnagyobb ridegséggel kezeli a t. minísterelnök ur a dolgot. Hogy az állami iskoláknál egy megjegyzést tegyek még : tökéletesen igaz az, és senkinek az ellen semmi kifogása nincs, hogy amikor abba az állami iskolába, amely nemzetiségi helyen van, odamegy a nemzetiségi gyermek, hogy ott nem lehet mindjárt az állam nyelvével előjönni, hanem szeretettel kell őt fogadni és a maga nyelvén kell hozzá szavakat intézni, szóval, hogy nem lehet a gyermeket teljesen a szülői, a családi otthonból kiragadni, hanem szívvel, kedélylyel kell hozzáfordulni. Senki sem mondja, hogy nem igy kell eljárni. De mi a gyakorlati életben ennek a hatása ? Felszólal Richter János t. képviselőtársam, aki azt mondja, hogy ő szepesi ember létére mint pap odakerült egy tót plébániára. Egyetlen egy szót sem tudott tótul, de ott működve és most is ott van, elsajátította a tót nép nyelvét, annak atyjává vált, annak érzelmeiben osztozik, annak érdekében felszólal ebben a házban. íme ez a helyzet. Ha a magyar állami iskolákhoz nem is lehet kiválasztani mindig az illető nép nyelvét értő tanerőket, — mert bizonyára az észszerüség az, hogy a nemzetiségi vidékre lehetőleg olyan tanítókat nevezzenek ki, akik ismerik annak a népnek a nyelvét — de tegyük fel, hogy nem találnak elegendő számban ilyeneket, tegyük fel, hogy fiatal magyar tanítókat és tanítónőket neveznek ki, mert hiszen kezdő állásokba nem öregeket szoktak kinevezni, vájjon az a fiatal tanitó vagy tanítónő nem azzal kezdi-e, hogy fél éven belül megtanulja annak a népnek a nyelvét és a gyengéd kedélyű magyar lélek, amely ezekben a tanerőkben lakik, nem azon fog-c ott munkálkodni, hogy a testvéries érzést ápolja, hogy ne legyen annak a népnek izgatója, hanem ellenkezőleg, belevigye a humánus gondolkodásnak, a szeretetnek az érzelmeit és inkább keblére akarja azt ölelni, semmint hogy ellenségévé tegye, elidegenítse. (Igaz ! Vgy van I a szélsőbaloldalon.) És ezeket az embereket a minísterelnök ur mint a ridegségnek a képviselőit állítja oda, akik majd azokkal a nemzetiségi gyermekekkel nem fognak saját szivük és saját érzelmeik szerint bánni. Es hogy milyen dolgok történnek ilyen nemzetiségi vidékeken, annak illusztrálására itt felolvasok egy kis tudósítást, amely bepillantást enged ezekbe a dolgokba és mutatja, hogy hogyan működik ott a tanitó és hogyan működik a magyar államnak nem valami jóbarátjaként a nemzetiségi lelkész (olvassa) : »Bolgár-Ősegeden a tanitó az