Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

56 522. országos ülés 191í inárczius 17-én, kedden. iskolás gyermekekkel kirándul a szabadba, hogy megünnepelje a madarak és a fák napját. Több gyermek mellén nemzetiszínű kokárda volt és Moldován Vazul pópa az iskolai ünnep után letépte a kokárdákat és elégette azokat. A tanitó feljelentést tett a balázsfalvi szolgabiróságnál. Az oláh jjarasztok pedig, hogy boszut álljanak ezért, a következő éjjelen beverték a tanitó házának ablakát. Kiderült, hogy a pópa már megelőzőleg tanuk előtt is kijelentette, hogy az ünnepre elmenne, de csak az esetben, ha a nemzeti szint — amit nem tud elviselni — senki mellén nem látja.« Annak a tanitónak tehát, aki ott a magyar állameszmét, a magyar kultúrát reprezentálja, éjjel büntetlenül beverik az ablakait. Emlékezzünk csak vissza, mikor a memorandum-per idején Ratiunak, annak a hírhedt agitátornak, aki nyíltan szembehelyezkedett a magyar államisággal, — aki, majd rá fogok mutatni, hogy milyen kifejezésekkel tagadta meg a magyar államhoz való hűségét — mikor annak az ablakait Kolozsváron a felháborodott közönség beverte, egész Európát bejárta az eset, mint példája a magyar barbárságnak. És íme, itt annak az ártatlan tanitónak vagy tanítónőnek, aki a kötelességét teljesiti, éjjel beverik az ablakait büntetlenül. Es mi a büntetése Moldován Vazul tisztelendő urnak ? Evi 1200 korona kongrua, mint fizetéskiegészités. A színek ellen való ellenszenve mindjárt alább hagy, mihelyest a bankjegyet látja, amelyen ott van Magyarország czimere, talán ott vannak az angyalkák is. Az 1200 koronát, azt szívesen elfogadja, de kijelenti, hogy Magyarország színeit el nem viselheti, a gyermekek melléről pedig letépi a magyar trikolort és elégeti. Lakolni pedig lakol a tanitó, akinek az ablakait beverik. Ezek az állami iskoláknál elhelyezett tanitók és tanítónők nem hibásak. Nem abban a tanítóban, nem abban a tanítónőben, nem abban a tanfelügyelőben van a hiba, nem abban az ellenszenvben, amelylyel a tanítót fogadják. Es itt azután az egész kultúrában, az egész kultúrai kérdésben a magyar álláspontnak a lassú visszavonulása és gyengülése következik be. Mert, ha a ministerelnök meghátrálása érvényesülhet, akkor olyan követelményeket sem szabad többé felállítani, amilyeneket az Apponyi-féle szelid és humánus törvény felállított, hogy t. i. négy év elteltével tanulják meg a gyermekek az állam nyelvét. (Az elnöki széket gróf Lázár István alelnök foglalja el.) Ennél kevesebbet pedig nem lehet kívánni. Hát vájjon kitépjük-e mi a románajku honpolgárok nyelvét, támadjuk mi az ő faji tulajdonságaikat és érzelmeiket akkor, hogyha tőlük azt kívánjuk, hogy négy éven keresztül a magyar állam nyelvét megtanulják ? A ministerelnök ur szerint csak olyat szabad követelni a jövőben, ami »túl nem haladja« a gyermek fogalomkörét, holott a tanulság az, hogy eredményeket nem birtunk elérni épen azon nagy ellenállásnál fogva, amelyet tanúsítottak velünk szemben és amelyet igen üdvös volna, ha a t. ministerelnök ur el birna hárítani. De nem azt fogja elhárítani, hanem az ilyen felbiztatásokkal csak az ellenállást fogja erősebbé tenni. A tanügynél utolsó megjegyzésem a ministerelnök urnak a középiskolákra nézve tett Ígéretére vonatkozik, hogy bizonyos feltételek mellett még két ujabb román nemzetiségi középiskolát fog felállítani. Mivel vezeti ezt be a ministerelnök ur ? Azt mondja, — ami nagyon korrekt, — hogy »teljesen eltévesztett kultúrpolitikai akczió« az, ha a középiskolákat nemzetiségi nyelvvel, nemzetiségi szervezettel állítjuk fel. Ez természetes és teljesen igaz. Az elemi iskolák felállítása nemzetiségi szempontból még érthető. A gyermek közel áll a szülői házhoz, az otthonhoz, nem baj tehát, ha anyanyelvén nyeri első tanítását és az állam nyelvén csak annyit, amennyi a nyelvnek megtanulására szükséges. A középiskolák azonban kiket nevelnek? A magyar állami élet számára közegeket, ifjakat. A bíróságnak, közigazgatásnak, forgalomnak, kereskedelemnek, iparnak megfelelő erőket, az intelligens pályáknak: mérnököket, orvosokat, jogászokat! Ezeknél elemi kellók, hogy ismereteiket az állam nyelvén szerezzék meg. Mi lebet tehát az a törekvés, hogy mégis nemzetiségi nyelven való középiskolák felállítását kívánják? Semmi más, mint hogy ők nem a magyar közélettel akarják az összeköttetést megtalálni, hanem egy külföldön élő, saját fajukkal egységben levő kultúrával, amelyen tovább akarják művelni az ifjabb nemzedéket. Tehát nem a magyar állami élettel keresik a konnexust, hanem egy melletünk élő, fajilag egységes állam kultúrájával. Ez nem helyes. A ministerelnök ur sem helyesli, ő is azt mondja, hogy eltévesztett politikának tartja, hogy ezek fennállanak. És mégis, mi kényszeríti a ministerelnök urat arra, hogy ilyen dolgokat megígérjen, hogy mégis rá szánjajmagát, hogy az eddigi öt román középiskolán kivül még kettőnek felállitását kilátásba helyezze, s ezt a magyar állam erejével, állami segélylyel létesítse csak azért, hogy a nemzetiségi urak, a komité tagjai békésebb hangulattal viseltessenek az ő törekvései iránt. Azt hittem volna, hogy e téren nincs a ministerelnök urnak semmije, ami a magyar társadalom ellen dehonesztálást jelentene; egyéb alkotásoknál és az állami funkczionáriusokkal szemben és mindenkivel szemben úgyis elvégezte már ezt. A középiskoláknál azt hittem már nem tud semmi dehonesztálót felhozni. Ott úgyis kivételes helyzetben vannak a nemzetiségiek, ott nem lehet mondani semmit, ami sérelmes volna ránk nézve. De a ministerelnök ur leleményessége itt is megtalálja azt a formát, amelylyel a magyar társadalom ellen támadást intézhet. Hiszen nem soknak tűnik ez fel, ha