Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

H2 522. országos ülés 191 i murczius 11'-én, kedden. megőriztek és amelyet Miháli Tivadar t. képviselő ur most itt produkált. Nem vonom kétségbe azt a meghívót, hiszen találkozunk a társadalmi élet* ben is ilyenekkel. Sokszor megtörténik, hogy elmegy bizonyos családhoz egy megliivó és ott gondosan megőrzik az évekkel előbb kézhezkapott meghivót. De ha kérdik, hogy ugyan jött-e több ilyen meghívó is, azt mondják bizony nem jött, mert ez az egy is csak tévedésből küldetett el. Mi a nemzetiségi párttal nem azért nem érintkeztünk, mert a képviselő urak személyét diffikultáltuk, de programmjuk alapján nem találtuk megengedhetőnek az alkotmányos összeköttetést velük, nem tartottuk megengedhetőnek az alkotmányos együttműködést, amelyet bármely párttal, amely nemzeti alapon, vagy az alkotmányosság alapján áll, mindig készségesen folytatunk. De tegyük fel, hogy Kossuth Ferencz ezt a levelet tévedés nélkül intézte, hogy az valósággal megállhatott az akkori pártok felfogása szerint is, — ami pedig nem áll — hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy ott, arról a székről, Magyarország kormányelnöki székéről azokat a törekvéseket, amelyekkel eddig a kormányzat szembenállott, legalizálják 1 Azt mondják, azoknak, akiket eddig izgatóknak jelentettek ki, akiknek működése ellen törvényes akadályokat állítottak fel. . . (Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Kún Béla: Be is csukták őket. Holló Lajos : Azt mondják nekik : A ti törekvéstek legalizálva van, menjetek és törvényes védelem mellett, szankczionálva vagytok, egy kormányelnöki nyilatkozattal felhatalmazva vagytok, menjetek és folytassátok működésteket. Vájjon egy ilyen egyszerű meghívónak dolga egyenlő értékü-e egy kormányelnöknek akeziójával? Hisz ez nemcsak az ő személyi ereje által nyert súlyt, amit ellenzéki részről is beismerünk, de súlyt nyer azon nagy állami állás, azon közjogi méltóság által is, melyet a ministerelnök ur betölt. Ezért volt nekünk a ministerelnök ur tárgyalásai ellen kifogásunk. Nem a román nép elleni ellenséges érzületből fakadt az, nem attól való félelem szülte azt, hogy a béke helyre áll, hanem ellenkezőleg azon veszélyeknek félelme, melyeket e

gy ilyen tett, a magyar nemzet elleni törekvések* nek ilyen legalizálása a későbbi időkben elő fog idézni. A másik, amit mi a t. ministerelnök ur működésében és akcziójában kifogásoltunk, a közigazgatási és juridikai téren való nyelvhasználatra vonatkozik. Itt ismét azt mondják az urak, hogy nem helyes-e az és van-e benne valami kivetni való, hogy a nemzetiségek részére a közigazgatási és törvénykezési pályát nyelvük használatának megengedése által könnyebbé akarjuk tenni ? Szó sincs róla, hogy mi ezen jogos törekvés ellen szót emelni akarnánk. Hiszen ma is akként áll a dolog, ha mérlegeljük a kérdést, hogy ami leglényegesebb egy nemzetiségj embernek és mindenkinek az élet legelemibb követelményeiben, midőn ő egyházi hatósága előtt polgári jogait vagy érdekeit akarja érvényesíteni, vagy a községi szervezetben akar mint polgár érvényesülni, ezeken a helyeken ma is teljesen akadálytalanul tehet meg mindent a nemzetiségi ember. Van külön egyházi szervezete és a községi életben biráit, jegyzőit, adószedőit önmaga választja. Hiszen nagyobb szabadsággal kevés országban birnak a nemzetiségek, mint Magyarországon. Azt sem vonja senki kétségbe, hogy helyes és legális dolog, hogy a felébbvi teli hatóságok előtt, a megyei életben, bírósági szervezetekben a román vagy más nemzetiségi honpolgár magát érvényesíteni és jogait védelmezni tudja. . Mindez helyes és okos dolog. Mi az tehát, amit ezen a téren az igen tisztelt ministerelnök urnak tetteiben mégis kifogásolunk ? Azt mondja a ministerelnök ur, hogy »fog« intézkedés tétetni, hogy ezentúl a törvények és hirdetmények különböző nemzetiségi nyelveken is megjelenjenek. »Fog« intézkedés tétetni, hogy a magyarul nem tudó felek kereseteiket a polgári bíróságoknál, panasazikat a közigazgatási fórumok előtt saját nyelvükön is előadhassák és midőn erre egy igen lelkes tapsvihar tört ki a túloldalon, a ministerelnök ur illő szerénységgel igen helyesen hozzátette, hogy hiszen ezek az eddigi törvényekben is benne vannak, megtörtént eddig is, hogy a törvényeket és hirdetményeket román, tót stb*. nyelven kiadtuk, hiszen benne van a törvényben, hogy magyarul nem tudó felek élhetnek saját nyelvökkel a bíróságok és közigazgatási fórumok előtt. Talán himet akart varrni a ministerelnök ur abból, hogy a meglevő dolgokat mint vívmányokat akarta feltüntetni ? Ugy-e nem., ez távol állt a ministerelnök úrtól. Mégis azzal, hogy a magyar állam törvényeiből önként folyó rendelkezéseket mint csak a »következő idők« bekövetkező eseményeit tüntette fel, ezzel odaállította az izgató uraknak, hogy íme, a mi fellépésünknek és paktumunknak következményei azok, amiket a ministerelnök ur mint elért »vivmányt«bocsát most a nemzetiségek rendelkezésére. Még valamit bátor vagyok mondani e kérdésben. Ugyebár nehezen lehet megállapítani, hogy mi a ministerelnök ur idevonatkozó előterjesztéseiben a nóvum. Hiszen a ministerelnök ur már második felszólalásában azt mondta, hogy nem nyújt többet, mint amit az eddigi közigazgatási fórumok nyújtottak, sőt bizonyos vármegyék eddigi praxisából még leszállítást is fog véghez vinni. Az nem lehet nóvum, mert hekyesnek találjuk, hogy az állam nyelvét nem biró más nyelvű honpolgár oda mehet a lözigazgatási és birói fórumokhoz panaszát vagy sérelmét anjanyelvén előadni és osvoslást keresni. De ha az lenne a nóvum, hogy magyarul, az ország nyelvén is tudó ember minden fórumon csak azért, mert anyanyelve más, a tárgyalásokban zűrzavart idézhessen elő : ezt nem tudnám helyeselni és ha itt volna talán valami rejtett értelme a ministerelnök ur nyilatkozatának, ez ellen nekünk tiltakoznunk kell. De még egy dolgot kell itt kifogásolnom.