Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-522

522. országos ülés Í91í márczius í/-én, kedden. 53 Magyarországon vannak törvény által szentesitett hatóságok; ott vannak a bíróságok magasabb fórumai, a királyi táblák, ott van a legmagasabb birói fórum, a Curia. Ott vannak a közigazgatási fórumok; lehetséges, sót ugy is van, hogy az élet sok mindenféle megoldandó feladatot dob felszínre, hogy a nemzetiségiek ujabb és ujabb igényeit, amelyeket a modern élet szül, kielégíteni kell, csakhogy erre nem a román nemzetiségi komité a fórum. Hát hiába van nekünk bírósági, közigazgatási szervezetünk, hiába vannak törvényhozási faktoraink ? Hát ezek nem léteznek ? Hát az ország kormányának az egyik nemzetiség komitéjával kell az élet által felszínre dobott súlyos, életbevágó kérdéseket — amelyeknek igazsága elől mi sem zárkózunk el — megtárgyalni ? Hogy a kormány fórumnak ismeri ezt a nemzeti komitét, ez az, amin mi megütközünk, ami ellen mi kifogásokat emelünk. A harmadik dolog a ministerelnök ur előterjesztésében : az iskolaügy terén való állásfoglalás. Mint előttem szólt t. képviselőtársam is mondotta, az egész nemzetiségi kérdésnek talán ez a legérzékenyebb oldala. Miháli Tivadar t. képviselőtársam annyira ment, hogy szemünkbe vágta itt azt a vádat, hogy a magyar államnak az a törekvése, hogy »az egész lakosságot a magyar fajba beolvaszsza és a nemzetiségek nyelvét és faját eltörölve, egy egységes magyar nemzeti államot és társadalmat teremtsen meg«. Hát én hivatkozhatom a történelemre, amely azt mutatja, hogy századokon keresztül élt itt a románság és a magyar nemzetnél sohasem' tapasztalhatta azt a törekvést, hogy bármelyik nemzetiség kiirtassák, hogy nyelve, vallása, faji érzése elnyomassák. De nem mutathat fel sem pártot, sem politikust ma sem, aki ilyen törekvéseket ápolna. Nekünk nincsenek más törekvéseink, mint hogy megköveteljük az állam nyelvének ismeretét, megköveteljük a magyar állameszméhez való hűséges ragaszkodást. Hiszen ezt természetes dolognak kell tartani. Ha pl. román nemzetiségi polgártársaink kimennek Amerikába, ott egy év alatt megtanulják annak az államnak a nyelvét, nálunk pedig, ahol századokon keresztül éltek, mindig ignorálták a magyar állam nyelvét. Az ő román származásukhoz való ragaszkodásuk megtaníthatná őket Claudius császár ediktumára, amely ugy szólt, hogy »non Komanum jure esse qui sermonem eorum nesciret«. A római ediktum ugy szólott, hogy az, aki a római nyelvet nem birja, a római állampolgárok jogaival nem élhet. Hát mi sohasem állítottuk fel ezt a tételt és ittdgaza van az egyik előttem felszólalt nemzetiségi párti képviselőtársamnak, hogy t. í. Szent István királyunk nagy alkotásától kezdve mindig alapelvünk volt az, hogy a magyar állam, igenis, megegyeztethető a soknyelvüséggel. A nemzetiségek minálunk teljes jogaik élvezetében élnek és mi nem állitjuk fel azt a tilalmat, hogy nem szabad jogokkal felruházni azt, aki az állam nyelvét nem beszéli. (Ugy van ! Ugy van! a baloldalon.) Ezzel szemben mégis azt tapasztaljuk, hogy még az a legszerényebb törekvésünk is ellenállásra talál, mikor mi követeljük az állam nyelvének ismeretét és követeljük a magyar állameszméhez való ragaszkodást. Hiszen már az 1879 : XVII. t.-cz. kimondotta, hogy minden iskolában tanítani kell a magyar állam nyelvét. Es ezzel szemben mi történt? Három évtized pergett le és e három évtizeden át az ezen a téren elért haladás csaknem semmivé vált. Az 1907. évi XXVII. t.-cz. indokolásából méltóztassék csak néhány sort figyelmükre méltatni (olvassa) : »Az 1879 : XVIII. t.-cz. sz rint a magyar nyelv az összes, bárminemű nyelvű népiskolákban a kötelező tantárgyak közé vétetett fel; ennek daczára az 1900. népszámlálás szerint a nem magyar nyelvű lakosok 83%-a nem ért még ma sem magyarul, nem beszél magyarul. A közoktatásügyi ministerium 1906. évi jelentése pedig azt igazolja, hogy 3248 nem magyar tanítási nyelvű népiskola közül még mindig 1447 olyan van, hol a magyar nyelvet vagy épen nem, vagy minden eredmény nélkül tanítják, mivel az illető tanítók maguk se tudnak magj^arul, vagy talán titkos utasításra nem akarnak magyarul tanítani.« Tehát 30 évvel a törvénynek meghozatala után azt kellett konstatálni Magyarországon, hogy 1447 népiskolában még egyáltalában semmi eredményt sem lehet elérni, mert ott vagy titkos utasítás, vagy a tanító nem tudása folytán az államnyelv tanítása nem halad előre. És milyen draszitikussággal pótolja vájjon a magyar állam ezeket a hiányokat? Talán tilalmi intézkedésekkel, talán az intézetek bezárását rendelte el? Nem, hanem államsegélyt állított be a költségvetésbe, s azt mondta, ha ti felekezetek saját erőtökből nem tudjátok az intézetet olyan karba hozni, hogy ezeknek a követelményeknek megfelelhessen, hát mi adunk nektek erre a czélra segítséget. És hét miihót ad évenként a magyar állam a nemzetiségi tanintézeteknek és az egyházaknak segítségül, hogy mindezeket a czélokat elérhessék. Ez tehát az a drasztikus és drákói fellépés, amelylyel a magyar állam ezt a primitív követelményt is keresztülvinni iparkodik. Es amikor ilyen kényes területen mozgunk, mikor a közigazgatási hatóságoknak és a tanférfiaknak a lehető legnehezebb küzdelmet kell végezniök, hogy a kitűzött czélt elérhessék, akkor az igen tisztelt ministerelnök ur vájjon mivel jön a magyar álláspont támogatására? Nézzék meg az urak azokat az előterjesztéseket, melyeket a paktum bemutatása alkalmával a ministerelnök ur tett. Azzal jött, hogy szembehelyezkedik az egész vonalon a magyar álláspont jogosságának védelmével. Mindenütt látjuk a lekicsinylését, semmibe vevését azoknak az intézkedéseknek, amelyeknek czélja a magyar álláspont keresztülvitele. Egyik megjegyzése ez volt : »Én ezt a törvényt ismerem, végrehajtom, de sok intézkedését nem taTtom szerencsésnek.« Nem jelöli meg a »nem szerencsés« intézkedéseket, nem mondja,