Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.
Ülésnapok - 1910-521
16 o2Í. országos ülés ÍMh márczius 13 án, pénteken. hogy valamely rendelkezés erősiti-e a czentripatális vagy gyengiti-e a ezentrifugális irányt. És ha ezt a mértéket alkalmazom, pedig ez az egyedüli helyes, ha ezt a mértéket alkalmazom e kérdésre, azt látom, hogy azzal, hogy az összes egyéb tudományok mellett a vallásoktatást is magyarrá teszszük. a magyar kulturális érdekeket nem mozdítjuk elő, mert arra nézve e részletkérdés közönyös, viszont erősítünk bizonyos ezentrifugális hajlamot, módot nyújtunk agitatorius tevékenységre, amelyre nézve a nemzeti politika azt kivánja, hogy alóla igyekezzünk kirántani a gyékényt, (ügy van! a jobboldalon.) Ez a szempont az, amelyért én elismerem a felekezetek azon jogát, hogy a vallás az egész vonalon a gyermekek anyanyelvén tanítsák. (Helyeslés a jobboldalon.) Most már engedje meg nekem a t. ház, hogy mindenekelőtt Désy Zoltán t. képviselő ur tegnapi felszólalására térjek át és mindenekelőtt, igazán az ügy érdekében, benső örömömet fejezzem ki afelett a románokkal szemben rokonszenves hang felett, mely a t. képviselő urnak egész felszólalásán végigvonult. Higyjék el nekem a t. képviselő urak, van nekünk elég terünk arra, hogy egymás között veszekedjünk, nem kell épen olyan momentumokat kikeresni, melyeknél igen nagy nemzeti érdek van abban, hogy e hazában élő nem magyarajku polgárok azt lássák, hogy ebben a kérdésben, az irántuk való méltányos és rokonszenves magatartás es érzület kérdésében magyar emberek között a pártkülönbség sem vonhat megkülönböztető vonalat. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) Egyetórtőleg a t. képviselő ur előadásának más jelentékeny részével is. Most nem akarok annál megállni, hogy egyben-másban túlsötét szemüvegen látja a viszonyokat, túlsötét volt a kép, melyet megfestett. Mindig sajnálom ezt a túlzást azért, mert különösen ilyen alkalmakkor "mindig akadnak külső ellenségeink közt olyanok, akik ilyen nyilatkozatokból fegyvert kovácsolnak a magyar állam és a magyar nemzet diszkreditálására. De mondom, ezen fennakadni nem akarok. Magam is azt mondom, hogy nem szabad eltagadnunk, hogy súlyos bajaink vannak és ezek a súlyos bajok sok tekintetben okai az elégedetlenségnek, sok tekintetben támpontot nyújtanak a nemzetiségi agitáczióra is. Itt ugyanazt látjuk, amit számtalan más vonatkozásban, amit látunk például a katonai kérdésekben is. A katonai kemény és sokszor brutális eljárás vált ki elégedetlenséget egyes nemzeti társadalmakban is. Láthattuk nemrég, hogy egy nagy egységes nemzet társadalmi és politikai életében ilyen jelenségek minő mélyreható elégedetlenség és izgalom forrását képezték. De ott az megmarad a maga objektív minőségében a katonai fegyelemnek és a polgári felfogásnak összeütközése gyanánt. Minálunk az a fatális körülmény, hogy mi nemzeti hadsereggel nem bírhatunk, minden ilyen kérdést egyúttal bizonyos nemzeti éllel is ruház fel, itt már mindenütt az idegen szoldateszkának a magyar nemzet ellen irányuló erőszakoskodását látják benne sokan. így van ez a nemzetiségi kérdéssel való vonatkozásban is. Hiszen azok között a sérelmek 'között, amelyekkel a román nemzetiségi párt t. vezető férfiai előttem előálltak, szerepelt az erdészetnek eljárása a legelőkórdésben és nem tudom, egy egész sorozata az ilyen kérdéseknek, melyekről elismerem, hogy sokszor konkrét sérelmei a népnek, de semmi néven nevezendő nemzeti vonatkozásai nincsenek. (Igás! TJgy van! jobbfelöl.) Teljesen egyetértek tehát azzal, hogy nekünk a nemzetiségi kérdés megoldásánál is egyik legfontosabb feladatunk ezeknek a bajoknak orvoslása, csak azután két dolgot kérek: Az egyik az, hogy ezekért a bajokért ne keressünk egymásban bűnbakot. A mi közigazgatásunk gyarlóságának számtalan oka van, de a főoka az, hogy Magyarországnak egy ugrással kellett a teljesen patrimoniális középkori állapotokból a modern állam rendszerébe beugrani és még ebben az ugrásban is megzavarta a közbejött abszolút korszak, még ez sem történhetett a jogfolytonosság alapján. •Tulajdonképen magyar nemzet ellenes kormányzati rendszerből kellett egy csapásra megteremteni a modern állami szervezetet. Az a közigazgatás, amit mi Németországban, Erancziaországban látunk, századok organikus fejlődésének természetes szülöttje. Ne csodálkozzunk tehát rajta, hogy azon a polezon sem tisztviselői karunk képzettsége, tradicziói, sem közgazdasági jogunk ^szilárdsága szempontjából ma még nem lehet. És ebből azután nagyon sok anomália és baj származik. Ezeket az anomáliákat, ezeket a bajokat pedig igazán nem orvosolhatjuk másként, mint évtizedeknek hangyaszorgalommal folytatott becsületes munkálkodásával. Mert nagy illúzió volna az, hogy a közigazgatásnak bárminő megváltoztatása, bárminő szervezeti reformja egy csapással megjavítja a helyzetet. Ez a helyzet javulásának előfeltételeit teremti meg, de ez előfeltételek alapján hosszú következetes munka fogja csak megjavítani künn az életben a viszonyokat. Addig pedig teljesen igazat adok abban Désy Zoltán t. képviselőtársamnak, hogy ne féljünk a nemzetiségi kultúrától Én is azt tartom: veszett ügyet védelmeznénk, ha azt tartanok, hogy csak a nemzetiségi kultúra elnyomása biztosithatja a magyar nemzet fennállását. Örömmel húzom alá, örömmel erősítem meg azt az állítását, hogy a kulturális téren megindult verseny minden téren csak előnyös. A másik: kövessünk el mindent arra, hogy — amint ő magát talán némi túlzással kifejezte — emberi módon bánjék mindenki a néppel, hogy tegye itt nemzetiségi különbség nélkül a néjD minden egyszerű tagjára nézve lehetőleg
