Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-525

5?5, országos ülés 19 lí ka valamely vidék gimnáziuma nem azon a nyelven vagy legalább nem kiválóan azon a nyelven tanit, amely azon vidék népének nyelve, akkoi kétségkívül bajos lesz a közművelődés előbbre vitele. (Élénk helyeslés a nemzetiségi képviselők részéről.) Emlékezzünk csak vissza, mennyit küzdöttünk gyermekkorunkban azzal, hogy egy idegen, egy holt nyelven kellett tanulnunk és nézzük, mennyire van megkönnyítve ifjainknak a tanulás azáltal, hogjr magyar nyelven oktattatnak. Ugyanez áll minden más nemzetiségi nyelvre nézve.« Majd lejebb igy folytatja (olvassa) : egyáltalán, ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velük a magyar viszonyokat megkedveltessük. (Általános helyeslés.) Mert kettő tisztán áll előttem. Kiirtani őket istentelen barbárság volna, (Élénk helyeslés.) még akkor is, ha nem volnának olyan számosan, minélfogva őket megsemmisíteni lehetetlen, ellenségünkké tenni őket nem fekszik érdekünkben.* (Élénk helyeslés.) T. ház ! A helyzet ugyanaz ma is, csakhogy a mai időnek Deák Éerencze gróf Tisza István, igen t. ministerelnök ur. De ha felállítjuk a hazaárulási egyenleget Deák Ferencz és gróf Tisza István között, akkor azt hiszem, hogy Deák Ferenc kétszázkilenczvennyolcz és félszer volt nagyobb hazaáruló, mert ő 300 gimnáziumot is akart minden nemzetiségnek adni, mig Tisza István alig másfél gimnáziummal fukarkodik. T. ház ! Ami a közigazgatási és igazságszolgáltatási konczessziókat illeti, hát ezek nem konczessziók, mert bogy a különböző fórumok, ha az illető fél nem tud más nyelven, mint románul, vele közvetlenül vagy tolmács utján románul érintkeznek, ez magától értetődő dolog, ez nemcsak minden magyar állampolgárt, de mindenegyest még Kinában is megillet és nem ma, hanem ezer év óta, mert hisz az olyan emberrel, aki csak a saját anyanyelvét érti, nem lehet máskép boldogulni, mint anyanyelvén. Hogy azonban ez nem annyira veszélyes, mint ahogy ma feltűnik, — és nagyon sajnálnám, ha a vezetőpolitikusokat is befolyásolná ez a soviniszta irányzat — kérem méltóztassék figyelembe venni, hogy az állam egysége egyáltalában csorbát nem szenved azáltal, ha a mi nyelvünk is jogoknak örvend. Ennek legjobb bizonyítéka az, amit az igen t. ministerelnök ur is felhozott, hogy az országban különböző megyékben e tekintetben nagyon különböző szokások vannak. Épen egy határszéli megye, tenát egy nagyon veszélyeztetett vidéken levő megye három nyelven intézi ügyeit, anélkül, hogy ez által az államegységen csorba ejtetnék, vagy hogy ennek következtében a hatalom részéről üldözésnek lenne kitéve. Itt van a kezemben egy irat. És az ilyesmi mindennapos dolog (olvassa) : »Din partea viceeomitelui comitatului Brassó. Invitare la sedinta municipala ordinara de tomna.« Ez egy meghivó a közgyűlésre és a tárgymárczius 20-án, pénteken. 189 sorozat ép igy megjelenik német nyelven is (olvassa) : »Pro vicecomite: Dr. Semsey Aladár, protonotariu comit.« Igy van ez a meghivó aláírva s én azt hiszem, azért ez az ur kitűnő magyar ember és a közigazgatás Brassó "vármegyében legalább is olyan jó, mint például Fogarasban, ahol nagyon harczias magyar hangulat van. (Zaj.) Elnök : Csendet kérek ! Vajda Sándor : És ha már ennél a témánál vagyok, ki kell jelentenem, hogy Erdélyben a köz igazgatás egyik nagy hibája abban rejlett, hogy igen gyakran leküldték oda magyarországi fiatalembereket, akiknek kellő élettapasztalásuk és lokális ismeretük nem volt és akik románul sem tudtak. Ezek minden lehetőt megtettek a haza megmentése érdekében és mi volt könnyebb, mint játszani a hazafit és menteni a hazát. Az eredmény pedig az lett, hogy olyan vidékeken, ahol nagyon is szép egyetértés volt generácziókon át, egyszerre csak egy nagyszerű nemzetiségi kérdés létesült, amelylyel szemben a főispán nagyon természetesen mentette a magyar államot. Igy van ez a Fogaras vármegyében, ahol Széll főispán odajövetele előtt sokkal jobb állapotok voltak, mint ma vannak, s ahol egy Darányi nevezetű ur is rontott az állaqotokon. Űgy látszik, ezek könnyebben szerezhettek egy kis protekcziót, mint valami erdélyi ember, akik pedig — a magyarok is ezt mondják, tessék csak érdeklődni — ilyen viszonyok között sokkal jobban kijönnek a románokkal, mert az erdélyi magyar ember ismeri a románság szokásait és sokkal jobban tiszteletben is tartja azokat, mint az, akinek ott minden idegenszerű és barbár színezetben tűnik fel, mert az illető gyermekkora óta egészen más néphez s népszokásokhoz volt szokva. Voltaképen ezért épen olyan hálával kellene a kormány iránt tartoznunk, aminő hálára kötelez bennünket a hajdudorogi püspökség felállítása, mert ezek az urak olyan vidékeken, ahol eddig nemzetiségi kérdés nem volt, a legnagyobbszerü nemzetiségi mozgalmat támasztották föl és pártunknak a legnagyobbszámu híveket szerezték. Ami a ministerelnök ur többi konczesszióját illeti, ezek is pszeudokonczessziók, amelyeknek meg van az a nagy hátrányuk, hogy évek fognak eltelni, amig azok az életbe átmennek. És én tartok tőle, hogyha a ministerelnök ur még kormányon marad és ezeket életbe akarja léptetni, épen ugy jár, mint járt annak idején gróf Apponyi Albert, aki itt a képviselőházban erre vonatkozólag a következőket mondotta (olvassa) : »Ennek a latitüdnek megengedését, nem titkolom, akkori munkatársaim közül — nem Tóth János t. barátomra czélzok, akivel minden részletben is egyetértően működtem — de a ministeriumnak nagyérdemű munkásai közül, akiknek véleményét szivesen meghallgattam, többen nem látták jó szemmel, kis palotaforradalmakkal kellett ott nekem megküzdenem, melyeknek forrását én mélyen respektáltam, de magamnak mégis ezt a latitüdöt fentartottam.«