Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-524

168 524. országos ülés 19H márczius 19-én, csütörtökön. nem lehet a magyar képviselők száma kevesebb, mint együtt a románajkuaké és a szászoké. Haller István: Kontingentálás? Ugron Zoltán: Ha ők kontingentáltak, mi is kontingentáltunk. Én meg fogom védeni álláspontomat. Magyarországon történelmi tradicziókra való tekintet nélkül választójogot csinálni nem lehet. Már most, a történelmi tanulságokból, Erdély különállásából vonom le azt, hogy ma még nem értük el azt az időt, hogy más mértékkel mérjünk, mint azzal, hogy ott Erdélyben a magyarság minden esetre abszolút többségben maradjon a törvényhozásban régi területén belül is. Még egy második felállítás is volt, amefyet igen helyesnek találtam, az, hogy a magyar és a szász képviselők együtt majorizálják az összes román képviselőket. Kérem, ezt el lehet tagadni, hogy nem ebből a szempontból indulok ki, hanem amabból, de azt is meg lehet indokolni, hogy egy országnak, amelyben a magyar szupremácziát fentartjuk, számokban is biztosítani kell, amit akar. Haller István: Nincs külön parlamentje! Ugron Zoltán: En tudom az ellenérveket is. Készint a választójog megállapításánál, részint a választókerületek beállításánál, de ebbe sem mehettünk bele, mert a perifériákon vagyunk, a magyarság, mondjuk, vészit, ha nem egyébben, hát földben és az eddigi nagy képviselettel sem birta Erdély magát teljesen megértetni, nem birta az anyaországgal teljesen megértetni azt, hogy mik az unióból kifolyó kötelezettségei Magyarországnak Erdély iránt. Amig gróf Andrássy Gyula, igen t. képviselőtársam javaslata szerint csak 40 képviselővel maradtunk volna, akkor ebben elsősorban majorizáltattunk volna az idegen ajkuaktól, nem lett volna a magyarság eléggé képviselve és újból az úgynevezett Tiszáig való Románia álmának nyújtottunk volna tápot. (Zaj. Elnök csenget). Én tehát nem tartom abszolúte semmi restelleni valónak, ha azt mondom, hogy igenis, gondolkoztunk számokban és nem csináltunk olyan választójogot, amely sötétbe való ugrás lett volna és nem csinált a ministerelnök ur olyan választójogot, amely bármennyire is veszélyeztette volna a magyarság szupremácziáját. Ejípen ezért elvártam volna gróf Bethlen István t. képviselőtársamtól, hogy útját állja, ha ereje van hozzá, annak a féktelen agitácziónak, amely Erdélyben lefolyt jelenleg a ministerelnök ur tárgyalásai alatt, igyekezve mindenképen felkorbácsolni az idegeket ezen tárgyalások iránt való bizalmatlansággal és megakarva akadályozni az Erdélyben folyó komoly munkát a véres kard körülhordozásával, akkor, mikor pedig az voltakép csak tintába märtódik a budapesti redakeziókban. Igen t. képviselőtársam megakadályozhatta volna, hogy Kolozsvárt ne jöjjön létre egy olyan gyűlés, amelynek sikertelensége biztos volt. Ott a szónokok egyebei sem tudtak felhozni mentő idea gyanánt, a munkapárt ellen felhozott rendes panaszokon kívül, mint az általános választói jogot, hogy majd ennek a révén fog Erdély regenerálódni. Az az agitáczió pedig, amit Kolozsvárt folytat egy tudós, akit igazán meg lehet becsülni — ón ugyan nem értek a tudományához — aki belemegy egy teoretikus küzdelembe, mind az ellen, ami féltenivalója Erdélynek van és ehhez a harezhoz magyarokból szerez magának staffázst, az az én nézetem szerint végtelenül helytelen. Most már azzal foglalkozom, amit gróf Bethlen István tényleg mondott. A telepítés kérdésében azt állította, hogy a ministerelnök ur lg, komité előtt kijelentette, hogy erről az akczióról lemond. A ministerelnök ur a tárgyalások folyamán csakugyan nyilatkozott ugy, hogy a telepítés eddigi formáját nem tartja czélravczetőnek. Itt abban a kellemes helyzetbon vagyok, hogy önmagamat czitálhatom; tizennégy évvel ezelőtt tartatott a földmivelésügyi ministeriumban egy ankét és már ott azt az álláspontot foglaltam el, hogy telepítéssel az erdélyi részekben önálló községeket, amint némelyek gondolták: a községek egész lánczolatát, megalkotni nem lehet. Tudjuk, hogy a porosz telepítések is fiaskót vallottak, noha érdekükben óriási áldozatokat hoztak. Nem lehet pedig ettől az akcziótól sikert várni azért, mert a magyarság nem települőképes. Mindjárt megmagyarázom, miért nem. Nálunk ugyanis nem történhetik meg az, ami Németországban, hogy ott mintegy a községnek egy részét ültetik át czéltudatosan. Ahol sokan vannak, ott szervezve, kiválogatva indulnak útra a telepesek. így szállták meg a bánáti községeket, később a Bácskát, sőt elmennek Argentínába, vagy a Eokföldre is. Nálunk aki csak valamennyire jól érzi magát a falujában, nem akar elmenni, kész ott aránytalan nagy árakat fizetni a földért, kész ott esetleg nyomorogni, vagy a munkáját igen kis földbe beleölni, de a távoli földre nem megy. Nem megy a székelység sem, amely mostoha viszonyok között él. Haller István: De Amerikába elmegy! Ugron Zoltán: Ha nem ismeri a kérdést, közben is szívesen adok felvilágosításokat. Az nem egy dolog, ha valaki telepesnek vagy ha munkásnak elmegy. Egy ember odahaza nem tud megélni, veszi az iszákját és az útiköltséget, elmegy Amerikába; ha munkát talál és jól megfizetik, ott aláveti magát az odavaló szokásoknak, sőt megteszi azért, hogy mentől hamarabb megszedhesse magát, azt, hogy mértékletes rendes életet él és munkájával pénzt szerez. Egészen más dolog az, amikor valakit hívok a Székelyföldről és azt mondom, indulj el egy pár száz koronával, akkor kapsz egy aránylag nagy földet, olcsón, jó feltételek mellett és ott prosperálsz. Elsősorban is az a csekély műveltségű ember, — mert hiszen csekély műveltségű az, aki elmegy —