Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-524

524. országos ülés 1914 márczius 19-én csütörtökön. 167 zásából beszél — és ilyen fontosságot tulajdonítunk mi is beszédének — akkor a »magyarországi« és »erdélyrészi« kifejezéseket használhatná a nemzetiségi párt részéről is, nemcsak »erdélyit«. Az a bizalmatlanság ugyanis, amelyikkel talán abból a történelmi múltból kifolyólag nem ok nélkül viseltetünk, kétessé teszi, hogy ezt a kifejezést ők nem ugy használják-e, mint az unió negáczióját. Azt pedig t. képviselőtársam észreveheti, hogy aki itt az unió negáeziója alapján áll, — hála Isten, ebben még az ellenzékkel is egyetértés van köztünk, — azt kategóricze visszautasítjuk, megtoroljuk. Különben el kell hogy ismerjem, hogy az eddig felállított nemzetiségi programmokkal szemben határozott haladás van abban, amit Miháli képviselő ur azokban a pontokban felállított. Reflektálni kívánok azonban a 6. és 7. pontra, amely a közigazgatás és a biróságok nyelvéről szól. Ugyan a ministerelnök ur ezen a téren maga bizonyos magyarázatokba bocsátkozott, amelyeknek teljes jogosultságát elismerem, de a 6. és 7. pont ugy, ahogy Miháli igen t. képviselőtársam elmondta, ha ő nem mondja is ki, de magában foglalja a föderácziót. Abban pedig, hogy itt mi nyelvterületekre oszszuk az államot, szintén épugy a negáczió terén állunk valamennyien, mint az unió kérdésében: erről nem is tárgyalunk. A 9. pont a telejátési- és birtokpolitikai kívánságokról szól. Erről lesz alkalmam beszélni, mikor Bethlen István t. képviselőtársamnak fogok válaszolni. A 10. pont azt foglalja magában, hogy vizsgáztassuk meg azokat a tisztviselőket, kik a románajku polgártársakkal lesznek hivatva érintkezni. A ministerelnök ur a legnagyobb jóindulatot tanúsította ezzel szemben és a lehető legtöbb garancziát nyújtott arra, hogy neki is az a törekvése, hogy a nemzetiségiek olyan tisztviselői kart kajyjanak, mely nyelvüket érti. De, engedelmet kérek, azt már csak nem hiszik, hogy mi a nemzetiségeknek külön vizsgával készítsünk elő tisztviselőket? Ez megint egy keresztülvihetetlen pont. A 11. pont a hatvan oláh kerület kérdése. Engedelmet kérek, ami engem ezekre a padokra hozott, az az volt, hogy én bizonyos voltam benne, hogy ha én a t. ministerelnök ur háta mögé ülök, nem lesz hatvan román kerület, hogy ezt a kívánságukat el nem fogadom, az egészen bizonyos. Erre a kérdésre különben még visszatérek, amidőn a polémiát Bethlen István képviselőtársammal veszem fel. Jelenleg egyebet erről nem mondhatok. Egy másik dolog az, hogy ők egyéb kívánságok mellett az 1868:XLIV. t.-cz. végrehajtását követelték. Itt most az egyszer minden köntörfalazás nélkül megkapták az őszinte választ a ministerelnök úrtól, hogy igenis, annak egy része már fenn sem áll, mert más törvények eltörölték és annak valamennyi olyan részét, amely az idők tanúsága szerint a magyar államiság rovására megy, nem fogja végrehajtani. Czitálhatták itt Eötvöst, czitálhatták Deákot, de azóta sok idő telt el, a tanulságok egészen mások, mint ahogy azok remélték és a ministerelnök ur mai álláspontja teljesen jogosult. A magam részéről csak csodálkozom azon, hogy akadt a túloldalról ember, aki ebben hibát látott, sőt ezt vissza is utasította. Farkas Pál igen t. képviselőtársam beszédéről megkívánok emlékezni, nem csak az illendőség szempontjából, hanem azért is, mert hálával tartozom neki azért, hogy a mi nemzetiségi kérdésünket, ami államisági kérdésünket történeti miljőbe és a modern társadalmi evoluczió miljőjébe állította be és onnan mutatta be. Csodálkozom, hogy Apponyi igen t. képviselőtársam ezt ugy tekintette, mint a tárgyaláshoz nem tartozót. Azt hiszem, ha ő ült volna az elnöki székben, még sem figyelmeztette volna vagy nem vonta volna el tőle a szót. Azonban, midőn Apponyi igen t. képviselőtársam beszédéről emlékezem meg, kénytelen vagyok a legnagyobb elismeréssel szólni arról a népiskolai javaslatról, amelyet ő hozott a házba. amelyet ő emeltetett törvényre és amelyről el kell ismernünk, hogy az akkori és a jelenlegi viszonyoknak teljesen megfelel. Hogy közte és Berzeviczy igen t. képviselőtársam közt némi differenczia van a felfogásban, az nem azt jelenti, mintha ők ellentétben volnának és ha valaki újból a ministerelnök ur és Berzeviczy igen t. képviselőtársam közt akar ellentéteket felidézni ebben a kérdésben, az még háládatlanabb munkát végez, mert hiszen tudjuk, hogy amikor egy törvényt csinálnak, az illető egyéneknek — habár egy felfogásból indulnak is ki — bizonyos különböző nézetei nyilvámünak meg azzal szemben a részletekben. Áttérek most már Bethlen István igen t. barátom beszédére. Nem kell, hogy elismeréssel adózzam annak a széji előadásnak, annak a nagy verve-vel elmondott beszédének és igy áttérhetek egyenesen a kritikára és nem azt kritizálom benne amit mondott, hanem amit nem mondott. (Az elnöki széket Szász Károly foglalja el.) Elismerem, hogy igen nehéz helyzetben volt szembenülő t. képviselőtársam, mert neki akkor kellett egy erős nemzetiségi kérdést magábanölelő kritikát gyakorolnia a ministerelnök úron, mikor a ministerelnök ur befolyása alatt az előző kabinet megalkotta azt a választójogot, amely gróf Bethlen Istvánnak ideálja. Belehoztuk a számokat; nem mi, hanem a román nemzetiségi képviselők beszéltek számokról. Mi volt a számokban a mi álláspontunk gróf Bethlen Istvánnal — mert hiszen együtt beszéltük erről a dolgot. Azt mondtuk, hogy Erdélyben