Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-524

524. országos ülés 19ik márczius ly-én, csütörtökön. 162 a képviselőtestület tagjai között alig volt kéthárom magyar virilista. Egy szép napon a főszolgabíró megszólít és azt mondja, »barátom, a napokban itt járt a főispán, fel akart téged keresni és sajnálta, hogy nem voltál otthon. De amit ő neked akart megmondani, azt kötelességem most tolmácsolni. 0 köszönetét fejezi ki, hogy a magyar nyelvet proponáltad jegyzőkönyvi nyelvül és ha ezt nem tetted volna, akkor a magyar nyelv nem érvényesült volna a községben«. Érdekes azonban, hogy mi volt a vége. A törvényhatóság a község határozatának ezt a pontját kihagyta, ugy hogy kizárólag a magyar nyelv maradt az ügyviteli nyelv. Én a körjegyzőt több ízben meginterpelláltam, de ő különböző ürügyek alatt, talán felsőbb parancsra, mindmáig vonakodott a sérelmet reparáltatni. Azt hiszem, nem fog neheztelni a főispán, ha megnevezem: báró Szentkereszthy György. A másik példa a községi képviselőtestület és a törvényhatósági bizottság tagjainak megválasztásáról szól. A majdnem kizárólag román választók ugy a községi képviseletben, mint a törvényhatósági gyűlésen megválasztották a református lelkészt, mint a magyarság tipikus reprezentánsát. És hogyan lett ez akkor honorálva és hogyan honoráltatik még ma is a kisebbség ugy politikai, mint nyelvi téren való érvényesülésének ezen általunk történt respektálása? Ugy gondolom, bizonyosan megütközésre fog mindenkinek lelkében találni, ha megtudják ezt a honorálást. A román nyelv a brádi és körösbányai járás összes községeiben és ugy gondolom, a vármegye egész területén ki van zárva az ügyvitelből és a jegyzőkönyv-vitelből, pedig ebben a két járásban talán három községet kivéve, vagy 70 község lakói kizárólag csak románok. El lehet most képzelni, különösen ha tekintetbe vétetik az, hogy a községi biró a legtöbb helyen alig tudja a nevét aláírni és vannak olyan községek, hol a nevét egyáltalában nem tudja leirni, hogy minő lehet a községi költségvetési előirányzatnak az ellenőrzése és hogyan lehet ellenőrizni a számadások vitelét és általában a határozatoknak jegyzőkönyvbevételét. E tekintetben is szolgálok példával. (Halljuk! Halljuk! a középen.) Történt a körösbányai szolgabírói járásban, Alvácza községben, hogy nem is a község képviseletében, hanem az egész körjegyzőségben, mely talán 8—10 községből áll, határozatként kimondatott, hogy körjegyzői iroda ós lakás építtessék és erre fedezet is volt megszavazva. Ugy a birák, mint a képviselőtestület tagjai csak akkor tudták meg ezt, mikor megkaptuk a megyebizottságtól azt a meghívást, melyen a tárgysorozatban fel volt véve ez az ügy. A törvényhatósági bizottságban ők akkor ezt érvényesíteni nem tudták, csak miután helyben volt hagyva eme községi határozat, fellebbezés utján KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. xxni. KÖTET. tudták azután a képviselőtestületek elérni, hogy ezt megsemmisítsék. Ez eléggé bizonyítja, hogy valóban mennyire visszaélnek a közegek közigazgatási téren a nyelvhasználat jogával. A megyebizottsági tagok választásánál is így járnak el. Elfogadod-e az én listámat — mondja nagyon barátságosan a főszolgabíró — vagy pedig megint ugy járok el, mint a múltkor. Tudjuk, hogy mit jelent ez. így gyűlöljük mi a magyarokat, hogy, amint mondtam, respektáljuk az ő politikai és nyelvi jogukat ott, ahol ők kisebbségben vannak. Tessék tehát a kormányzatnak ilyen szellemben irányítani a kormányzást, megrendszabályozni az alsóbb közegeket is, hogy azok ott lent ne csináljanak kabinetforradalmakat. Ezt azonban csak ugy lehet elérni, ha a nem magyar nyelvnek a közigazgatásban való használatát törvényes mederbe tereljük, nem pedig megszorítjuk; a minister ur jelzi egy utóbbi felszólalásban, mondván: »Az összes erdélyi vármegyékben a székelységet kivéve, sokkal messzebbmenő jogokat gyakorolnak, sokkal messzebbmenő érvényesülése van a magyar nyelvnek, mint aminőt az én rendelkezésem kontemplál.« Mindezek után, gondolom, mi több joggal mondhatjuk, hogy a törvény eme rendelkezéseitől elállunk, valóságos nemzetiségi öngyilkosságot követünk el. Elérkeztem a harmadik motívumhoz. Ebben az mondatik, hogy midőn a t. minister ur azt kívánta a nemzeti komitétől, hogy helyezkedjék egy uj programm álláspontjára, szintén lehetetlenséget kért. A t. ministerelnök ur ugyanazt csinálja e téren, amit az előbbi kormányok, ha mindjárt nyíltabban is. A helyzet ha talán nem rosszabbodott, de mindenesetre minden ugy van, amint régen volt. A t. ministerelnök ur az 1897: XXVII- t.-cz.-et sem akarja megváltoztatni, azt mondván, hogy a nemzetiségi pártok által kifogásolt rendelkezéseket nem változtathatja meg és még mély sajnálatának ad kifejezést, hogy gróf Apponyi Albert képviselő ur, amikor a közoktatás ügyével foglalkozott, nem mondta ki a törvényben, hogy a magyar állami népiskolák tannyelve a magyar, amiáltal elejét vette volna annak a vádnak, hogy az állami népiskola magyar tannyelve tulajdonképen az 1868. évi népoktatási törvény rendelkezéseivel ellentétben áll. Ennek a rendelkezésnek a hiányát különben ugy tekinti, hogy az akkori minister bizonyos latitűdöt akart magának fentartani és a ministerelnök ur azt mondja, hogy ebben egyetért, de mindjárt egy másik felszólalásában, márczius 13-án rámondja, hogy (olvassa): »Ennek helyes módja az volt, amit mi kontempláltunk és én azért mélyen sajnálom, hogy gróf Apjjonyi Albert ur akkor, amikor a népoktatás ügyével foglalkozott, nem mondta a törvényben azt, hogy a magyar állami népiskolák tannyelve a magyar, amiáltal elejét vette volna annak a vádnak, hogy az állami népiskolák magyar tan21