Képviselőházi napló, 1910. XXIII. kötet • 1914. márczius 13–április 21.

Ülésnapok - 1910-523

100 523. országos ülés Í91k márczius 18-án, szerdán. jesen elfogadta a ministerelnök ur álláspontját és I neki bizalmat szavazott, — Szkicsák képviselő ur | tapsai mellett, az igaz, de azóta, mint hallom, az is lemondott, — majd várjuk meg a holnaputáni, hogy miért — ez a Juriga Nándor ur itt egészen leplezetlenül és minden megtorlás nélkül azzal állott elő beszédében, hogy dokumentálja a ministerelnök úrral való teljes politikai harmóniáját : kérem, ha eddig nem lettem volna meggyőződve, ugy Bethlen István képviselő urnak beszédéből győződtem meg arról, hogy ime, itt van egy ellenzék, amely a más- nyelvű állampolgároknak a kiirtására tör. T. uraim! Szabad-e nekünk azt eltűrnünk Magyarországon, hogy itt a képviselőházban minden elnöki rendreutasitás nélkül valaki meggyalázza, megvádolja a magyar nemzetnek bármely részét és ha csak az ellenzéket is vádolja az önök helyeslése mellett, azt állithassa, hogy itt Magyarországon akár egyesek, akár pártok, a nemzetiségek kiirtására törnek ? Itt megint eszembe jut Grünwald barátunknak egy munkája. Sajnálom, nem áll rendelkezésemre, hogy felolvashattam volna, de emlékszem rá. Ebben a munkában, amelyben a pánszlávokkal foglalkozik, megjelöli azt, hogy hogyan lehet egy pánszláv agitátort messziről megismerni. Az első szimptoma, amit ő ajánl, ez : Azt mondja, hogy ha meg akarunk győződni arról, hogy valaki pánszláv agitátor-e, nézzük meg a bőröndjét, ha megszáll valahol. Mert ha nincs benne fogkefe, akkor bizonyos, hogy pánszláv agitátor. (Derültség.) T. i. ezek az urak gyűjtik ezeket a rágalmakat a magyar nemzet ellen, hogy azután a nép előtt mosdatlan szájjal szent igazság gyanánt hirdethessék. Ez a kenyérkeresetük, t. uraim. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Most már állítsuk hát össze a csokrot, hogy hányan vannak, akik milliók nevében beszélnek és ki fog sülni, hogy egy pár kerület megtévesztett választói, akik izgatásoknak felülve czentrifugális törekvések szolgálatába küldenek ide egy pár képviselőt, akik azután mint a magyar nemzet ádáz ellenségei és mint a nemzetiségeknek mint millióknak képviselői gerálják itt magukat. Természetes dolog, hogyha normális viszonyok között volnánk, az ilyenek megczáfolása elsősorban a ministerelnök ur feladata lenne. Neki kellene a külföld számára is szolgáltatni azokat a statisztikai adatokat, amelyek az ilyen dolgokat megczáfolják. De most a dürgés idején szükséges, hogy az együtt való turbékolás lehetősége czéljából ezek az adatok a gyékény alatt maradjanak. En nem tudom eléggé kérni és figyelmeztetni a képviselőházat, hogy ezeknek messze kiható igen káros konzekvencziái lesznek, ha ezeket meg nem toroljuk, ha a nemzet törvényhozásában megfelelő módon vissza nem utasítjuk. Rátérek már most a kérdés érdemleges tárgyalására. Itt előre kell bocsátanom, minden félreértés kizárása czéljából, hogy én magam olyan vidéken születtem, ahol apámon, anyámon és a papon kivül magyarul nem tudott senki. Magam is olyan vidéken lakom, ahol tisztára, tót mucikásság lakott, akikről azonban máris elmondhatom, hogy egy becsületes, lelkiismeretes lelkész és tanitó kötelességtudó munkája után ezek a jóravaló tót emberek — eljöhetnek az urak meggyőződni róla — lélekemelő módon, igazán megható módon, énekelik már szent István napján a magyar tárogató által megörökített régi magyar dalokát, magyarul köszöntenek az utczán és magyarul imádkoznak az iskolában. (Éljenzés balfelől.) Ismerem a nemzetiségi kérdést az ő román vonatkozásában is, ismerem történelmi hátterében is, valamelyest be is fogok belőle mutatni a t. képviselőháznak. Azonkívül egy politikai párthoz tartozom, amelynek ha valamely irányban lehet szemrehányást tenni, ugy a történelem révén azt a szemrehányást tehetjük, hogy nem ritkán túlzásokba esett épen a nemzetiségek javára. Ilyen dolog mindjárt például az 1849-ben Szegedről proklamált régi alkotmánytervezet, amelyre még visszatérek, mert Pop Cs. István képviselőtársammal való foglalkozásomnál ez lesz a témám. Mondom, az a párt legfeljebb azzal vádolható, hogy pl. Mocsáry Lajos volt elnökünk idejében nem ritkán épen túlzó álláspontot foglalt el, olyannyira, hogy azt később a párt nehéz munka után és mély, sajnálatos válságok után tudta csak orvosolni. Azért, aki erre a korszakra a Simonyi Ernők és Mocsáry Lajosok által készített úgynevezett proklamáczióra hivatkozik, az történelmi hamisítás nélkül nem idézheti ezt az aktát anélkül, hogy el ne mondja, hogy Mocsáry Lajos t. képviselőtársunknak, bár a legfeltétlenebb tisztelettel adóztunk személye iránt és ritkán volt példásabb elnök és jobb hazafi nálánál, de el kellett távoznia az elnöki székből azért, mert a nemzetiségi kérdés tárgyalásánál itt a képviselőházban a magyar nyelvet, mint Geszler-kalapot állította a nemzetiségiek elé; le kellett mondania és azóta sem volt a képviselőház tagja. Ezeket tehát kiegészítésül meg kell említeni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a 62-iki akták, amelyekre az urak hivatkoznak, az emigrácziónak bizonyos visszhangjai voltak, amelyeknek előfeltétele volt, hogy a magyar nemzet függetlenségi párjta, a régi függetlenségi emberek és maga Kossuth Lajos is mindig készen voltak a nemzetiségiekkel a legjobb viszonyban lenni és minden lehetőséget megadni, hogy itt boldoguljanak, de viceversa követelték, hogy a nemzetet fenyegető veszélyekkel szemben álljanak a nemzet oldala mellé és ontsanak vért a haza jövendőjéért. Azok az urak azonban az ígéretet mindig akczeptálták, de a kötelességet ugy teljesítették, hogy a fegyvert, amelyet ellenségeink ellen kellett volna fordítaniuk, a nemzet szive ellen irányították. (Ugy van ! Ugy van ! a baloldalon.) Mán Lajos.: Tisztelet a kivételeknek! Polónyi Géza : A 48-as események nem voltak kivételek. (Elnök csenget.) En a magam részéről nemcsak mint e párt tagja, hanem mint az országgyűlésnek olyan tagja, aki évtizedeken keresztül