Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-512

232 512. országos ülés 19H február 19-én, csütörtökön. tudomásom szerint a magyar közjog alaptörvényt, mint jogi fogalmat nem ismer, törvény és törvény között különbséget nem tesz, nincsen olyan törvénye a magyar közjognak, amelyet későbbi törvény egyszerűen meg ne változtathatna. Rakovszky István : Az »alaptörvény« kifejezést ismeri a magyar közjog ! Gr. Tisza István ministerelnök: Ismeri, mint egy lax kifejezést, de az, mint közjogi fogalom nem létezik, alaptörvény és más törvény között közjogi különbség nincs. Rakovszky István : A kezelésre nézve ! (Ellenmondásolc a jobboldalon.) Gr. Tisza István ministerelnök: Nem érzem magam valami nagy jogi szakembernek, de t. képviselőtársammal még fel merem venni a versenyt. Ezt a fogalmat tehát, mint olyan valamit, ami Erdélyre vonatkozólag olyan obiigókat teremtett volna a magyar törvényhozásra nézve, amely megkötné a magyar törvényhozás kezét és szabad elhatározását, abszolúte el nem ismerhetem, merőben ellentétben állana a magyar közjog alapfogalmaival. Teljes mértékben elismerem azonban azt, hogy nemzeteknek is bizonyos morális obiigókat be kell váltaniok, hacsak megváltozott viszonyok, azoknak a magatartása, akikkel szemben ezek az obligók vállaltattak, azoknak a fentartását az eredeti czél szempontjából szükségtelennek, sőt károsnak nem tüntetik fel. Epén ezért teljes mértékben elismerem a súlyát annak, hogy a képviselő ur az unió idejében tett nyilatkozatokra hivatkozik. De hiszen ő maga olvasta fel, vagy czitálta talán fejéből Deák Ferencz nyilatkozatát, amelyiknek súlypontja egyszerűen az egyenlő elbánásban, az egyenjogúságban rejlik. Ebből természetszerűleg következik, hogy az erdélyi polgárságnak nem az az erkölcsi igénye vagy jogezime is lehet, hogy az erdélyi választókerületek száma ne változzék, hanem igenis az, hogy mint az államélet minden más vonatkozásában, ugy ebben a kérdésben is egyenlő elbánásban részesüljön. Ha mi ezt az egyenlő elbánást a választók számszerinti arányára vonatkoztatnék, akkor Erdély mindössze — gondolom — 45 kerülettel volna képviselve, ugy, hogy ezzel a törvényjavaslattal nemcsak, hogy sérelem nem esik Erdélyben, sőt ellenkezőleg, nagyon helyes okokból, amelyekre később visszatérek, Erdély történelmi múltja, quasi szerzett igényei a legmesszebbmenő méltányossággal honoráItatnak. Ha itt az állíttatik, hogy ebben a kérdésben a nemzetiségek ellen bizonyos szempontok irányítottak bennünket, bocsánatot kérek, leszek bátor felolvasni az Erdélyben megszűnt kerületek számát, talán' ott, ahol a városokról van szó. Azok a kerületek, amelyek valóban megszűnnek, — mert hisz itt-ott változik a székhely neve, de annak semmi jelentősége nincs — de amelyek valóban megszűnnek, beleolvadnak nagy kerületekbe, amelyekben eddig egy-egy kis külön joggal biró szigetet alkottak, azok megannyi kis magyar városkák, ahol tehát világosan a magyar faj reprezentácziója vészit azok megszűnése által. Itt most- csak egy dolgot akarok konstatálni : Elismerem, hogy most egy kissé nehéz a helyzet, mivel a részletes munka befejezve nincsen és a részletes adatok az egyes választókerületekre vonatkozó adatok nem állanak a képviselő urak rendelkezésére. Ez, elismerem, igen nehézzé teszi a kérdés tiszta fölállítását és megvitatását. De méltóztassék nekem megengedni, egyes kikapott összehasonlitásokkal a dolgot helyes világításba állítani nem lehet, mert hiszen nagyon sok körülmény játszik közre abban, hogy egyik vagy másik törvényhatóságban a választókerületek száma egygyel vagy kettővel többen vagy kevesebben állapittassék meg és igen könnyen kereshetünk ki vármegyét kis román kerületekkel, más vármegyét nagy magyar kerületekkel és viszont egy vármegyét nagy román kerületekkel és a másikat kis magyar kerületekkel, ugy, hogy ép olyan kevéssé helyes az a kritika, amelyet velünk szemben ülő képviselőtársaink gyakoroltak, amidőn a magyar nemzet háttérbeszoritását akarták kimutatni, mint amennyire tévesen járnak el a nemzetiségi pártokhoz tartozó t. képviselőtársaim, midőn azokból az egyes czáfolatokból, amelyekkel t. barátom, a belügyminister ur a szemben ülő t. képviselő ur aggályait eloszlatni igyekezett, azt következtetik, hogy már most csakugyan a nemzetiségek hátrányba kerülnek a magyarsággal szemben. Az egész kérdés tiszta világitásban, r>recziz ténváiladékkal akkor fog a közvélemény előtt álíhatni, midőn az egyes választókerületek be osztása megtörtént. Én már most jelzem azt a t. ház előtt, hogy, ha nem is végleges munka, az természetesen nincsen készen, de meglehetősen előrehaladott tanulmányok folynak ezen a téren és azon tervezetek alapján, amelyeket az egyes választókerületek beosztására nézve csináltunk, tettünk átlagos számitásokat és arra a feltűnő eredményre jutottunk, ami persze véletlen is, hogy a magyar többséggel és román többséggel biró kerületekben a választók száma országos átlagban majdnem tökéletesen ugyanaz. Országos átlagban t. i. — és ez a szám egy keveset ide vagy oda eltolódhatik, de mindenesetre csak gyakorlatilag irreleváns korlátok között — országos átlagban egy magyar kerületre 4286 választó, egy román kerületre 4285 választó esik. Láthatják tehát a t. képviselő urak, hogy a lehető legméltányosabb elbánásban részesülnek. Mert hiszen még ha a választók számát veszem is, azt hiszem, méltóztatnak nekem abban igazat adni, hogy egy átlagos román választó és egy átlagas magyar választó közt kulturális és vagyoni szempontból mindenesetre van ma még különbség, ugy hogy ezeknek a szempontoknak számbavételével semmi sérelem nem esett volna az urakon akkor sem, ha a román többséggel biró kerületekben a választók átlagos száma valamivel nagyobb lett volna, mint a magyar kerületekben. A dolog azonban nem igy ütött ki; hogy