Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-502

502. országos ülés 19lk január 28-án, szerdán. 11 vettek igénybe ebből az 1,200.000 emberből, tehát egészen világos, hogy itt egy 800.000 főig álló latitüddel kell számolni. Tehát Németországnak, még ha az alkalmatlanok százalékát is levonjuk, mindenesetre egy olyan latitüdje van, amely emberanyagban messze felülemelkedhetik Francziaországon. Franeziaország is azért volt kénytelen, t. előadó ur,, a három éves szolgálatra áttérni, mert nem 50.000-rel, hanem 400.000-rel került békelétszáma alább, mint a német birodalomé volt. Ez az 1,200.000 rendelkezésre álló emberanyag Németországban egy forszirozott fejlesztésnek veszélyével fenyeget, mihelyt akczeptáljuk azt az érvet, hogy ha a szomszéd államok gyarapitják fel fegyverkezésüket, akkor nekünk is okvetlenül tovább kell mennünk ezen a téren. Akkor itt nincs megállás és nincs semmiféle határ, amely a létszámemelésnek gátat vetne. Most csak egy példát legyen szabad felvetnem a költség kérdéséhez. Tudja a t. előadó ur, milyen budgettel számol ez a német birodalom ? És tudja, hogy milyennel számol a franczia ? Felteszem róla, hogy tudja. Ma Francziaországnak 872 millió a hadügyi budgetje és Németországnak 868 millió márka, azon ezer millió egyszeri nemzeti szolgáltatáson felül, amelyet most megszavaztak. Versenyezhetünk mi ezekkel az államokkal pénzügyi téren ? Vagy talán versenyezhetünk Angliával, amely épen most, a legutóbbi időben territoriális és expediczionális hadseregében, miután a német inváziótól fél, nagy reformokat vitt keresztül ? A t. minister ur tudja, hogy 315.000 emberben állapították meg a territoriális hadsereg létszámát és önkéntesekből nem tudtak előállítani többet, mint 260.000-t. De akár Angliát, akár Francziaországot, akár Németországot veszszük pénzügyi szempontból, ugyan uraim, ki ne állna meg aggódva a kérdés előtt, hogy ennek a szerencsétlen, szegény, mindenféle vészekkel és isten csapásokkal terhelt magyar nemzetnek, azért, mert nálunk hatalmasabb nemzetek ilyen költekezésekbe bocsátkoznak, velük kell tánczolnia. Vagy ha az emberanyagot vesszük, ugyebár, ha azt Oroszországhoz, Németországhoz mérjük, akkor hamar kimerülünk, mert mi magyarok, vagy mint nagyhatalom Ausztria és Magyarország, ezen a téren sem az egyikkel, sem a másikkal nem versenyezhetünk. Ennek folytán röviden levonom azt a konklúziót, hogy az ilyen nemzeteknek és ilyen államoknak hadseregük erősitésével lehet jövőjüket biztosítani, nekünk azonban nem szabad erre az útra térni, mert a folytonosan emelkedő költségekkel és létszámszaporitással a biztos pusztulásnak olyan örvényébe kerülünk, amelyből nincs menekvés. Hiszen majd rátérek, mert ez mai feladatom, hogy megmutassam, hogy már most is az anyagi tönk szélén állunk és Magyarország számára, ha egyéb téren nem, a gazdasági válságok terén már elérkezett az a pillanat, amikor bátran kimondhatom, hogy ennek a nemzetnek számára már nincs mentség. I Ezeket csak nagy általánosságban jegyeztem meg. Ami pedig engem arra ösztökélt, arra kényszeritett, hogy ide eljöjjek, az a következőben áll. Életem javát függetlenségi elveim szolgálatában töltöttem el. Én meggyőződésből voltam, vagyok és maradok híve annak, hogy Magyarország sohasem lehet állam és nemzet, sohasem fogja sorsát intézhetni, amig önálló magyar hadserege nem lesz. Én ezzel önöket untatni, ebben a miliőben önöket erről meggyőzni nem szándékozom. De tartozom vele elhunyt barátaim emlékének és saját meggyőződésemnek, hogy akkor, amikor egy törvényjavaslatot tárgyal a ház, mely a véderőt érinti, megmondjam ebben a helyzetben, hogy ugy, amint eddig elvszilárdan ragaszkodtam ehhez az állásponthoz, ragaszkodom ezentúl is és semmiféle olyan javaslatot, amely a közös hadsereg számára akár pénzben, akár ujonczban bármit is felajánl, meg nem szavazok. De az adott helyzetben nem szabad elfelejteni azt a közelmultat, amikor a nemzet nagy ellenállást fejtett ki a nyelvéért vivott harczban. Nem akarok lemondani arról, mint a hogy sokan szivesen lemondanak, hogy ez a magyar nemzet lesz még talán rövid idő múlva annyira életerős, hogy ennyi áldozatért, mint amennyit tőle kivannak, legalább nemzeti nyelvét meg fogja tudni menteni a hadseregben. Sok szemrehányás esik az ellenzéknek ilyen vagy olyan magatartásáért. Én csak arra mutatok rá, hogy azok az emberek, akik készek voltak a véderő kérdését magát koczkára tenni, ahelyett, hogy a magyar nemzetnek legjogosultabb, az 1867 : XII. t.-czikk alapján fennálló igényeit a nemzeti nyelv tekintetében telj esitették volna, ne számítsanak és nem számíthatnak kíméletre a magyar nemzettől ezentúl sem Ámde én nem azért jöttem ide, hogy vitatkozásomban azt a reményt tápláljam, hogy itt bárkit meggyőzni vagy más útra téríteni fogok. Ennek folytán hozzáfogok az én tiltakozásomnak rövid, pragmatikus összefoglalásához. Eljöttem tiltakozni az ellen, hogy ez a mostani javaslat a véderőről szóló 1912. évi XXX. t.-cz.-nek a módosítása gyanánt a Törvénytárba bekerüljön. És annak a meggyőződésemnek akarok kifejezést adni és ha egyebet nem, — de nincs is más czélom — azt el akarom érni, hogy a naplóban maradjon megörökitve, hogy volt legalább egy képviselő, aki itt a ház szine előtt kijelentette, hogy az 1912. évi XXX. t.-cz. alkotmányellenesen, tehát érvénytelen módon keletkezett. Ez meggyőződésem és ezért én annak sem módosításához, sem végrehajtásához alkotmányos ember létemre hozzá nem járulhatok. Röviden adom elő, hogy 1912 június 4-én, amikor számtalan szónok volt még felírva és az akkori házszabályok értelmében szólásra valamennyinek joga volt, minden házszabálylyal ellenkező módon, parlamenti csinynyel megfosztattak az összes szónokok felszólalási joguktól és enuncziáltatott a javaslat első, második és harmadik olvasásban való elfogadása. Ez a históriai tényekkel ellenkező dolog belekerült a jegyzőkönyvbe is. 2*