Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-502

f, 502. országos ülés 1914 január 28-án, szerdán. akkori hadügyminister, aki hadseregmentő tevékenységét ekkor kezdette meg. Az adagiri provokáczió 1911-ben felébresztette a franczia hadvezetőségben ismét a nemzeti önérzetet. Egyik intézkedést tették a másik után arra nézve, hogy hadseregüket ismét életképessé tegyék. Ezen működésük azután oda vezetett, hogy a múlt év folyamán ismét visszatértek a hároméves katonai szolgálati időre, amelynek épen Francziaországra nézve való szimptomatikus jellegét már előbb voltam bátor emliteni. Ezzel a rendelkezéssel azonban még mindig nem érték el azt, amit akartak, noha leszállították az alkalmasság mértékét, noha megszüntettek minden kedvezményt és noha Francziaországban minden száz ember közül kettő szolgál békében fegyver alatt és száz állitásköteles közül 86-ot besoroznak, holott Németországban száz állitásköteles közül 40-et, nálunk pedig 32-őt soroznak be esak. Ha ezen számadatokat figyelembe veszszük, láthatjuk, hogy milyen szigorúan megy a sorozás Francziaországban és milyen kevés állitásköteles kerüli el a szolgálatot. Daczára ezeknek és annak, hogy igyekeztek és próbáltak gyarmati benszülötteket hozni fel az európai hadsereg kereteinek kiegészítésére, még sem sikerült még azt a létszámot elérniök, amelyet Németország békelétszáma képvisel. Ilyen körülmények között nyugodt lélekkel remélhetjük, hogy ezen fegyverkezésnek elérkezett immár a határa és a mostani javaslatban kontemplált ujonczlétszámemeléssel mi is jó időre befejezzük a hadsereg kiegészítésének munkálatait. Lássuk azonban egészen röviden még egyéb szomszédainknak legújabb véderőreformjait is, nevezetesen Oroszországét, amely ugyancsak 1911-ben 1,320.000 emberre emelte fel az ujonczlétszámot s ennek daczára ma már tárgyalások vannak folyamatban, hogy ezen ujonczlétszámot 1,750.000 emberre emeljék fel. Olaszország évente budgetjében állapítja meg az ujonczkontingenst és a legutóbbi években ott is lényegesen felemelték ezt, hogy pótolják a gyarmati háborúk által elvont hadsereget az anyaországban. Románia és a Balkán-államok, egyáltalában összes szomszédaink mind, a legutóbbi években lényegesen emelték ujon üzletszámukat. Ilyen körülmények között tehát mi sem zárkózhatunk el ezen nyomasztó szükségesség elől s bár, mint mondtam, alapos volt a reményünk, hogy a véderőtörvénynyel hosszú időre biztosítottuk ujonczlétszámunkat, kénytelenek vagyunk azt most ujabban ismét, bár mérsékelten, felemelni. A jelen törvényjavaslat három fő irányban kontemplálja a hadsereg reformját. Elsősorban általában egj^es alakulatoknál emeli fel a békelétszámot, másodsorban nálunk is érvényre emeli az európai hadseregekben már mindenhol feltalálható azt az intézkedést, hogy a határszélen levő csapatok felemelt békelétszámmal létezzenek, harmadszor pedig a tüzérséget és az uj technikai alakulásokat látja el magasabb létszámmal és ott állit fel egészen uj alakulásokat. A hadseregnek és az országnak katonai ereje a tényleges szolgálatban álló aktiv legénységnek erején alapszik. Ezt lehet bizonyos számú tartalékosokkal és póttartalékosokkal növelni, de ezen növekedésnek múlhatatlanul arányosnak és csekélynek kell lennie, mert különben minőségileg rontja és ezáltal gyengíti a hadsereget. (Ugy van ! a jobboldalon.) Épen a legutóbbi balkáni háborúk evidensen bebizonyították, hogy az aktiv, kiképzett fiatal legénység sokkal többet ér a legjobb tartalékosoknál is. Ezen zavarok és háborúk és az ezekkel együtt járó nemzetközi feszültség egyúttal arra is rávilágítottak, hogy az utolsó perczekben eszközölt kivételes intézkedések, minő a tartalékosok behívása, mily óriási nemzetgazdasági és egyéni gazdasági károkkal jártak és mennyi időt pazaroltak el ezáltal a hadvezetőségek. Ezek tehát arra a konklúzióra jutottak, hogy ha a hadseregnek különösen a határon elhelyezett zászlóaljait magasabb békelétszámmal látják el, akkor épen ilyen kritikus időkben elkerülik annak a szükségét, hogy ily kivételes intézkedésekkel tartsák fenn a hadsereg harczképességét, hanem már békében is képessé teszik a hadsereget arra, logy a háború megkezdésekor a határszéli csapatoknak jutó sokoldalú feladatoknak minden különleges intézkedés nélkül azonnal eleget tudjon tenni. (Helyeslés a jobboldalon.) Ami a tüzérség fontosságát illeti, azt hiszem, hogy azok, akik csak egy kissé is foglalkoznak katonai kérdésekkel, a legutóbbi háború leírásából azt teljesen tisztán láthatják. Ennélfogva azt is tudjuk, hogy tüzérségünknek fokozottabb mérvű fejlesztése által hadseregünk harczkészségét lényegesen emeljük. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Azonkívül mindinkább szaporodik azon technikai vívmányok száma, amelyek a hadsereg részeinek egymással való érintkezését, a hadsereg felvonulását s az ezzel kapcsolatos technikai kérdések megoldását czélozzák ; jelentékenyen emelkedik a géppuskaosztályok fontossága is és ezért mindezeket fokozottabb mértékben törekszik fejleszteni ezen javaslat is. Magára a javaslatra áttérve, van szerencsém előterjeszteni, hogy az előttünk fekvő javaslat az ujonczlétszámot az egész hadsereg részére 31.300 fővel emeli fel. Az 1912 : XXX. t.-czikk 13. §-a a közös hadsereg ujonezjutalékát 159.500 főben állapította meg

; (Halljuk! Halljuk I) Ebből Magyarországra az 1900-iki népszámlálás adatai szerint 68.187 fő esett, ellenben az 1910-iki népszámlálás szerint ez a szám valamivel csökkent és 68.018-at fesz ki. A honvédség ujonczjutalékát ugyancsak az 1912-iki XXXI. törvény 25.000-ben állapította meg, az osztrák Landwehr ujonczlétszámát pedig ugyanakkor 28.000-re emelték. így tehát az 1912: XXX. t.-czikk alapján összesen 212.500 volt a monarchia által a két honvédség számára kiállított ujonezok létszáma. Ha ehhez hozzávesszük a mostani javaslat által kontemplált 31.300 iőnyí ujoncztöbbletet, akkor abban az időpontban, amikorra ez a törvény ezen javaslatok