Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-510

114 5iO. országos ülés 1914- február 17-én, kedden. Magában véve az a körülmény, hogy a képviselők száma túlságosan magas, előreláthatólag azzal az eredménynyel fog járni, hogy a házon belül túlságos sok párttöredék, sok frakczió fog alakulni, ami mindig a parlamenti életnek túlságos hevességére vezet, (Mozgás a szélsőbaloldalon.) másrészt pedig, miután az egyes képviselők kötelességtelj esitése nincs semmiféle szankczióval biztosítva, az egyes képviselőkben is a túlságosan nagy létszám a felelősség érzetét, a kötelességteljesítés érzetét szükségszerüleg csökkenteni fogja, ami szintén a parlamenti életnek hátrányára válik. (Igaz I ügy van ! jobbfelől.) De legyen szabad néhány érdekes adatot felolvasni erre a kérdésre vonatkozólag (Halljuk! Halljuk !) a franczia történet legújabb korszakából. Ezek a számok azt fogják bizonyítani, hogy Franeziaországban. hol tudvalevőleg az utolsó évszázadban a legnagyobb változások fordultak elő a politikai életben, mindig akkor volt a képviselők száma igen magas, midőn a politikai irányok, a közélet nagy változásokat követeltek, midőn forradalmi események következtek be ; azokban az esetekben pedig, midőn a közvélemény nyugodtabb, teremtő, békés politikát kivánt, leszállott a képviselőknek a száma. Az 1789-iki nemzetgyűlés 745-ben állapította meg a franczia nemzetgyűlés tagjainak számát. Ugyanezt a számot tartotta fenn az 1791-iki és 1790-iki alkotmány, ellenben a direktórium alatt 1793-ben csökkentették ezt a számot, amennyiben az alsóház, az 500-ak tanácsa — mint neve is mutatja — 500 tagból állott. Napóleon törvényhozása tovább ment s mindössze 262-ben állapította meg a képviselők számát. A restauráczió alatt 395 volt, a júliusi forradalom következményeképen 459-re emelkedett a képviselők száma. Következett az 1848-iki forradalom, s ennek következtében az akkor megalakított nemzetgyűlés 900 tagból állott, a 49-iki alkotmány pedig 750 tagból állította össze a nemzetgyűlést. A III. Napóleon államcsinyje után bekövetkezett ujabb törvényhozás, mely nemcsak a maga czélzatában, hanem eredményeiben is a békés kor törvényhozása volt, leszállította a képviselők számát 261-re, a commune után 1870-ben, tehát ismét zavaros idő alatt, 753-ra emelkedett a képviselők száma és csak 1875-ben a ma is érvényben lévő törvény szállította le a számot 584-re. Ezen néhány adat, valamint általában a külföldi törvényhozások példája és a teória azt látszik igazolni, hogy nem helyes, ha a képviselők számát túlmagasra emeljük. Abból az irányból indul ki a javaslat alapgondolata (Mozgás baljeÍM.), hogy a képviselők jelenlegi száma ne változzék. Mégis a viszonyok szükségszerű következményeképen az ország gazdasági és kulturális életének fejlődése, s a választók számának emelkedése folytán az ország nem egy vidékén, nem egy törvényhatóságában okvetlenül elkerülhetetlennek látszik a képviselők számának emelése. Természetesen megint nem lett volna okszerű és praktikus ezen kerületeket oly formán állapítani meg, hogy az ország más vidékén más törvényhatóságokban az elégületlenség fölkeltésével a régi szerzett jogok megsemmisíttessenek, vagy csökkentessenek ; nem marad tehát egyéb hátra, mint hogy csekély mérvű emelést foganatba vegyünk s ezt akarja a törvényjavaslat, midőn 413-ról 435-re, tehát 22-vel emeli a kerületek számát, vagyis csakis annyival, amenynyit a bekövetkezett változások következtében elkerülni nem lehetett anélkül azonban, hogy a szerzett jogok túlságosan sértessenek. Ezek után bátor leszek áttérni azon alapelvekre, melyek szerint a törvényjavaslat ezt a 435 kerületet az egyes vidékek szerint felosztja (Zaj balfelől.). Egy ország kerületeinek teljesen aránylagos, egyenlő beosztása theoretice is igen nehéz feladat, mert hiszen tisztára számtani alapokból kiindulni, tisztára olyan térre szorítkozni, ahol összeadás, szorzás és osztás utján jutunk el az eredményekre, ezen a téren nem lehet. Ha mi a lakosság száma arányában, a terület nagysága szerint, a fizetett adók szerint akarjuk egyszerűen mathematikailag egyenlővé tenni az ország egyes kerületeit, talán végezünk mathematikai müveletet, de politikai müveletet semmi esetre sem. (Ugy van! jobbfelől.) Mert az én igénytelen nézetein szerint mi itten egy elvont értéket keresünk ; mi politikai súly szerint akarjuk egyenlővé tenni ezeket a kerületeket; (Zaj balfelől. Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) azt akarjuk elérni, hogy ezek az egyes kerületek egymással egyenlők legyenek abból a szempontból, amint működésük, a bennük megnyilatkozó erőnél fogva ők a nemzet életében hasznos, lehetőleg egyenlő szerepet lesznek képesek játszani. Ezt az elvont, absztrakt súlyt pedig számitások alapján megkeresni teljesen lehetetlen, mert hiszen megfelelő értékmérők sem állanak rendelkezésünkre. Hogyan oldjunk meg olyan kérdéseket, hogy mennyivel nagyobb súlya van egy nemzet életében az iparnak, mint a mezőgazdaságnak, mennyivel esik nagyobb sulylyal a latba a műveltségnek bizonyos foka, mint a müveitségnek egy másik foka, milyen mértékben vagyunk kötelesek tetkintetbe venni a szerzett jogokat, a történelmi multat, amely bizony egy-egy nemzet erőinek sorában, egy-egy nemzet életében gyakran épen olyan fontos, vagy talán sokkal fontosabb, mint egy nagy városnak, egy újonnan kialakult, újonnan származott kulturális, gazdasági vagy műveltségbeli fölénye és magas nivója? Ha a kérdésnek történelmével röviden foglalkozunk, azt fogjuk találni, hogy a XVIII. század végéig nem is keresték ezt az elvont értéket a törvényhozások soholsem, mert hiszen a képviselőküldési jog, egyáltalában a törvényhozásban való részvételi jog bizonyos privilégiumot képezett, személyhez kötött privilégiumot, vagy pedig — mikép nálunk és AngUában — bizonyos önkormányzati területeknek és intézményeknek privilégiumát és csupán a XVIII. század végén a franczia nemzetgyűlés kísérelte meg először, akkor,