Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.
Ülésnapok - 1910-508
100 508. országos ülés Í91k február 10-én, kedden. hatását meg tudná érteni. És viszont az, aki nem tudja aláírni a nevét, talán azért, mert évtizedekkel ezelőtt nem tanították meg jól az iskolában, azért oly kiváló értelmiségü és a gazdasági életben, a hitelélet mindenféle részletében annyira beavatott ember lehet, hogy veszély nélkül lehet őt e térre is bocsátani. (TJgy van!) Ezt a külső ismérvet, mondom, nem is tartom szerencsésnek. De főérvem minden megszorítás ellen, amely akár a kisgazdák, akár más mezőgazdasági vagy más ipari foglalkozásuaknak váltóképességét megvonná, az, hogy a hitelképesség e megvonása egyúttal megnehezíti az illetőknek az olcsó hitelhez való jutását, ez egyúttal kedvezőtlenebb gazdasági helyzetbe juttatja őket, különösen pedig a vidéki uzsorásoknak — mezőgazdákról lévén szó, — falusi kisuzsorások karmai közé juttatja őket és sokkal nagyobb visszásságoknak ad tápot, mint aminők a tisztességes, jóravaló pénzintézetek részéről nyújtott váltóhitellel felmerülhetnek. (TJgy van!) Az a módozat most már, amelyet a javaslat felfogásom szerint egyedül helyesen fogad el, csak abban állhat, hogy számolva az élet fejlődésével, számolva azzal a közismert ténynyel, hogy évtizedek óta igenis a falusi kisgazdák is élnek a váltóval akkor is, ha analfabéták, oly garancziákat kell teremteni, amelyek őket felvilágosítják a kötelezettség terjedelméről, tartalmáról, valamint gazdasági és jogi horderejéről és amelyek egyúttal a visszaéléseket lehetőleg orvosolni vannak hivatva. Azt gondolom, hogy a szövege a 84. §-nak, amelyet e részben előterjeszteni alkalmam lesz, e garancziákat eléggé tartalmazza. A javaslatnak eredeti álláspontját, amely t. i, garanczia gyanánt mindig írásbeli meghatalmazás adatát és a mellett a közjegyző vagy járásbíróság által való hitelesítést kívánta meg, ismét a váltó utján szerezhető hitel megnehezítésének tekintem és mint olyant nem tartom szerencsésnek. Ez a haladás ugyan a jelenlegi tételes joggal és bírósági gyakorlattal szemben, — t. i. haladás a kisgazdák érdekében és javára — mert a mai jog szóbeli meghatalmazást is megenged, mig itt írásbeli meghatalmazásról van szó, de viszont megnehezítés azért, mert az országnak igen nagy részében a járásbíróság székhelyétől vagy a közjegyzői székhelytől távoleső faluban vagy nagyközségben van az a pénzintézet, mely váltóhitelt nyújt, mely ma is százezrekben vagy még nagyobb összegben elfogadja és leszámítolja a váltókat és ha mindig megkívánnék az ilyen községben lakó kisgazdától, hogy ezen hitelesítés végett a járásbíróság vagy a közjegyző székhelyére utazzék, ezzel egyrészt nagyon megnehezítenek a dolgot, mert esetleg félnapi járóföldre fekszik az a székhely, másrészt megdrágítjuk a hitelt, ami — nagyon tüzetesen meggondoltam a dolgot — azért aggályos előttem, mert ismeretem szerint épen a mezőgazdasági néposztály tagjai a téli vagy első tavaszi hónapokban sürgősen kisebb összegű váltóhitelre szorulnak és ekkor mégis a váltó kis összegéhez képest 20 — 30 vagy 50—60 koronához képest igen nagy a hitelesítési dij, ami különösen azért vehető számításba, mert prolongáczió esetén azt megint újból és újból hozzá kellene adni a váltó összegéhez. Ezt a megoldást tehát, melyet a javaslat eredeti szövege tartalmaz, bár logikailag megfelel a 82. §-ban a kézjegy hitelesítésére vonatkozólag foglalt szabályoknak és habár elvileg megegyezik a beczikkelyezett nemzetközi egyezmény 3. czikkével is, én túlságos megszorításnak tartom és hozzájárultam az igazságügyi bizottság azon álláspontjához, hogy ez a közjegyzői \agy járásbirósági, szóval közhitelű hitelesítés más hitelesítési módokkal, más garancziákkal pótoltassák és kiegészíttessék. Ezért van szerencsém a kormány nevében bejelenteni, hogy a részletes tárgyalás alkalmával a 84. § helyett a következő ujabb garancziák felvételét fogom javasolni: mindenekelőtt azt, hogy magánokiratba is foglalható ez az írásbeli meghatalmazás, ezen magánokiratba foglalás feltétele azonban az, hogy abban kitüntetve legyen először is a váltókötelezettség legmagasabb összege, melyre az illető meghatalmazást ad, másrészről az, hogy az illető micsoda minőségben, jelesül mint elfogadó, kibocsátó, vagy forgató stb. vállal váltókötelezettséget és azután, ha nem közjegyzői vagy nem járásbirósági hitelesítés fog ahhoz csatlakozni, akkor a kézjegyet két tanú előttemezze, kiknek egyike az okiraton a meghatalmazó nevét aláírja. Az a szöveg tehát, melyet a 84. §. helyett előterjeszteni alkalmam lesz, következőleg szól (olvassa): »A meghatalmazás, amelyet irni nem tudó egyén váltónyilatkozat tételére ad, csak abban az esetben érvényes, ha okiratba foglalták, abban a vállalható váltókötelezettség minőségét (elfogadó, kibocsátó, forgató stb.) és legmagasabb összegét megállapították, és ha ezen az okiraton a meghatalmazó kézjegye bírói vagy közjegyzői hitelesítéssel van ellátva vagy pedig a kézjegyet két tanú előttemezte, akiknek egyike az okiraton a meghatalmazó nevét aláirta«. Megnyugvásomra szolgál, hogy igen t. barátom és képviselőtársam Pejacsevich Márk gróf szíves volt aziránt felvilágosítani, hogy ilyen megoldás azon viszonyok közt, melyek a társországokban kifejlődtek, megfelel az ő igényeiknek is. Azt hiszem, hogy azokat a visszaéléseket, melyek felmerülhettek a korábbi praxisban különösen szóbeli meghatalmazás révén annak folytán, hogy a váltókötelezett egyszerűen egy előtte irónnal tett aláírást tintával átirt vagy az elfogadó kezét vezették, az uj szöveg ki fogja zárni. De egyébként sem szabad elfelejteni, hogy az utolsó évtizedek fejlődése ma már a váltót a mezőgazdasággal foglalkozó néposztályok szé-