Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.
Ülésnapok - 1910-508
ÖÖ8. országos ülés Í9ik február 10-én, kedden. 93 szabadságokat is adunk a feleknek, teszem azt az elfogadás tekintetében, hogy ha az illető felek azt hiszik, hogy arra az elfogadásra szükség van, tessék, meg is tilthatják, vagy megfordítva elő is Írhatják; ha pedig, mondjuk, különösen a bemutatás, az óvás körül bizonyos mulasztások történtek, de amelyek vétlenek voltak, mégis, ha nem is a szubjektív akadályok, a szubjektív — mondjuk — indiszpoziczió, vagy hasonlók, de legalább bizonyos objektív akadályok tekintetbe vétessenek. Hiszen ez volt az, ami különösen a balkáni háború következtében minket arra indított, hogy az úgynevezett vis majornak kérdését már anticzipáljuk s ennek az egyezménynek az 53. §-át már előző törvény utján léptessük életbe. Ez is a méltányosság kifejezése, amire nézve a német és a magyar váltó annyira rigorózus volt eddigelé, hogy történhetett akármicsoda változás, akár az illetőnek egyéni viszonyaiban, akár objektíve, legfeljebb egy utón lehetett segíteni, hogy tudniillik az államhatalom moratóriumokat bocsátott ki vagy engedélyezett, amelyek azután ezeket az erőhatalmi eseteket mégis figyelembe veendőknek rendelték, Nálunk példánakokáért a szegedi árviz alkalmával, 1879-ben volt az az eset, hogy nem lehetett odamenni, az árviz alatt a váltókat bemutatni és óvatolni s azok sem jöhettek onnan ki, ennélfogva legalább arra a törvényszéki épületre nézve egy moratóriumot adtunk, tudniillik felfüggesztettük, illetőleg kitoltuk azokat a határidőket, amelyek a bemutatásra és óvásra szükségesek lettek volna. Ilyen módon eddig lehetett segíteni ; de ezek mindig csak kivételes és olyan intézkedések, amelyek rendesen bizonyos rázkódtatásokkal is járnak. Hiszen legjobban láttuk a balkáni zavarok alatt, hogy itt a mi pénzintézeteink bizony meglehetős félelemben voltak és vannak még mindikg, hogy ezeknek a moratóriumoknak esetleg igen szomorú következményei lehetnek a magyar hitelezőkre nézve. Ha tehát ez a nemzetközi váltótörvény ilyen méltányossági körülményeket is figyelembe vétet, amint a francziák és angolok eddig is tették és csak a mi váltótörvényünk volt e tekintetben túlságosan rigorózus, akkor, azt hiszem, ez teljesen indokolva van s ebben sem találhatunk semminemű áldozatot. (Helyeslés.) Mondhatom ezek alapján, hogy az az eredmény, amelyet elértünk, amellett, hogy világraszóló nagy dolog és amellett, hogy az egység nem teljesen sikerült, mégis igen nagy eredmény, hiszen az egész kontinens az, amely hozzájárult és azonkívül is számos állam. S amikor egy ilyen nagy eredményről van szó, azok a kisebb konczessziók, amelyeket tettünk volna, még akkor is megérték volna az árát, ha nem javították volna tulaj donképen a mi váltójogunkat; pedig túlnyomóan erről van szó, ilyen javításokról, haladásról ezen a téren. Azt sajnálni lehet, hogy, mondom, nem teljesen sikerült az egységessé tétel az egész világon. Az angolok és az északamerikai Egyesült-Államoknak képviselői résztvettek ugyan ezeken a konferencziákon és pedig élénken résztvettek, p. o. 1910-ben az első konferenczián külön szakosztályokra, szekeziókra volt osztva először a tanácskozás, s abban a szekezióban, amelyben Magyarország volt képviselve, az angolok is résztvettek. Mi tehát egészen közvetlenül tárgyaltunk velük, de mindazonáltal kénytelenek voltunk belenyugodni abba, hogy ők nem akarták a maguk részére elfogadni ezeket a nemzetközi megegyezéseket, nem mintha ők elvileg ellene lettek volna, sőt kijelentették, hogy a legmelegebben üdvözlik, nagyon örülnek neki, részt is vettek a tanácskozásokban, de pusztán gyarmataik miatt nem járultak hozzá, mert hiszen sok kolóniájuk és e kolóniáknak törvényhozási joguk, az amerikaiaknak pedig most már 50 különböző államuk van. A váltójog nem egységes ott, hímem minden államnak külön van törvényhozási joga. Igaz, hogy körülbelül már egyenlővé tették azt, de nem közös, egységes törvényhozás utján, hanem önként fogadták el közösen azt a váltójogot, amelyet egy ottani városban közösen megállapítottak. De mondom, nem törvényhozási utón állapították meg közösen, mert féltek attól, hogy ebből esetleg zavarok támadnak, hátha valamely kolónia vagy állam nem fogadja el, ugy hogy nem akarták koczkáztatni legalább azt az egyenlőséget, amely az ő területükön keletkezett. Én azonban meg vagyok győződve arról, hogy ennek a nemzetközi váltójognak oly nagy lesz a súlya, a hatása, hogy idővel még az angolok és amerikaiak is hozzá fognak járulni annál is inkább, mert ebben a nemzetközi törvén}?]avaslatban az angoloknak az álláspontját igen sok tekintetben honoráltuk. Hiszen nagyon közeledtünk az angolokhoz, említettem például a biztosítási visszkereset rendszerének elejtését ésa fizetési visszkereseti rendszerrel való felcserélését, ez épen az angolok kedvéért, illetőleg az angolok példájára történt és sok egyéb tekintetben is közeledtünk egymáshoz. Most már tehát velük szemben nincsenek meg azok a nagy ellentétek, amelyek eddig voltak. Reméljük, hogy idővel az egész világ együtt lesz e téren és akkor azután azok a kolliziók, amelyek eddig voltak, lényegesen csökkenni fognak ; csökkenni., de megszűnni nem fognak egészen, ez iránt legyünk tisztában, mert amint a t. előadó ur is emiitette, mi ezt az eredményt csak ugy tudtuk elérni, hogy bizonyos fentartásokat kellett konczedálni egyes államoknak. Például, hogy csak egyet mondjak, egy nagy kérdés, amely elválasztott bennünket a francziáktól és másoktól, de az angoloktól is, az volt, hogy ahhoz, hogy váltó legyen egy papír, meg kell-e nevezni, hogy váltó. A mi törvényünk szerint, ha nincs benne a váltó szövegében az, hogy váltó, akkor nem is váltó. Az angolok, francziák, ezt nem tartják: Ha rendeletre szól, vagy az angoloknál, ha bemutatóra szól a papír, az is váltó nekik. E téren a kiegyenlítés nem volt lehetséges. A francziák ragaszkodtak a maguk álláspontjához, mi ragaszkodtunk az álláspontunkhoz. Hogy lehetett mégis megegyezést létesíteni ?