Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-492

84 492. országos ülés 191A január 13-án kedden. csán kénytelen volt kiadni a sugalmazót, akinek pedig az volt az érdeke, hogy titokban maradjon. A felelősségnek ilyen beállításával és a javaslat inkvizitorius eljárásával akárhányszor lehetetlenség lesz a hirlapirónak megbízható, tisztességes informácziókat szereznie, ami nemcsak a lapra, de a közéletre is kihatással lesz. Mindenki félni fog informácziót adni, mert esetleg mint sugalmazó a bíróság előtt kénytelen lesz felfedni a maga személyét. Szorosan összefügg ezzel a mechanikai személyzet czenzurája, amelyet a minister ur, a mint mondja, lehetetlenné akar tenni. Nem tudom, hogy ha a szedőszemélyzet vizsgálhatja azt, vájjon a czikk nem tartalmaz-e bűncselekményt és ha ez esetben büntetlenül megtagadhatja a czikk kiszedését, hogyan lehet akkor azt mondani,, hogy nem gyakorol czenzurát a kéziraton ? És czenzurát gyakorol nemcsak ez esetben és nemcsak azt fogja megállapítani, hogy ez a czikk rágalmazást, bűncselekményre való felhívást tartalmaz, hanem ki fogja ezt a jogkört terjeszteni s azt fogja mondani: én minden olyan esetben, amikor a magam vagy szaktársaim, politikai pártom károsodását látom ebben a czikkben, ugy fogom ezt tekinteni, mint az érdekeim ellen való czikket és meg fogom tagadni az ebben való közreműködést, hivatkozással arra, hogy neki joga van felülbírálni a czikket, joga van keresni, hogy vájjon nem lesz-e bűnsegéd azzal, ha azt a czikket kiszedi. A javaslat a sajtó szellemi munkásairól is gondoskodni kivan és azt hiszem, ezt oly sikerrel teszi, hogy ha apáink nem találták volna fel azt a közmondást: adtál uram esőt, de nincs köszönet benne, akkor az újságírók, akiknek anyagi és jogi viszonyait szabályozza a javaslat, feltalálnák ezt a mondást, hogy: adtál uram szabályozást, de nincs köszönet benne, és ments meg tőle minél hamarabb. Mert azzal, hogy a 17. § szerint ha a szerző előzetes letartóztatásba jut, vagy ha például elvesz a kártérítés révén a kauczió, a kiadónak módjában van az egész szerkesztőségi személyzetet azonnal elbocsátani, az ő anyagi helyzetüket egészen bizonytalanná teszi és nap-nap után az elé a veszedelem elé sodorja őket, hogy kenyér nélkül fognak maradni. Ilyen bizonytalan helyzetben ma a közönséges bérmunkás sincs, mert a bérmunkás anyagi exisztencziája, az ő foglalkozásának folytonossága jobban meg van védve a kenyéradóval szemben, mint az újságíróé. Mert a törvényben kodifikált feltételek alapján, amelyek igen könnyen és igen sürün bekövetkezhetnek, az újságíróval szemben a kiadó egyszerűen szabadul minden obiigóból és az ujságiró állás nélkül marad. T. ház! A legsúlyosabb talán, amivel ez a javaslat a sajtót és a sajtó munkásait érinti, a kártérítésnek az elve és ennek az elvnek olyan keresztülvitele, ahogy az ebben a javaslatban van. A kártérítés elve olyan elv, amelyet akczeptálni kell, olyan elv, amelynek törvényben való érvényesitése feltétlenül jó hatással lesz a sajtó nívójának az emelésére és olyan elv, amelynek keresztülvitelének hiányát nem egyszer érezték igen sokan, akiknek ügyével a sajtó foglalkozott. Kétségtelen dolog, hogy a sajtó a maga nagy publiczitásával, a nyomtatott betűnek az erejével óriási károkat okozhat vagyonban és becsületben azoknak, akiknek ügyével a lap hasábjain foglalkozik. Kétségtelen, hogy becsületben károsíthat embereket, mert hiszen czégérül tűzheti ki őket s jóformán egyebet sem csinál nap-nap után, mint hogy okkal és ok nélkül, ha van rá alkalom, vagy ha hajánál fogva kell előránczigálni az alkalmat, egy bizonyos ember becsületében, szavahihetőségében, intencziói tisztességében állandóan kételkedik, minden cselekvését megrágalmazza. Kétségtelen, hogy az illetőt karrierjében megbéníthatja, becsületének árthat, szóval anyagi és erkölcsi kárt okozhat neki. Az is kétségtelen, hogy részvénytársaságoknak, bankoknak és mindenféle gazdasági vállalatoknak nagy kárt okozhat valótlan hirek terjesztésével, vagy az események olyan beállításával, amellyel megtévesztheti a laikus közönséget, amelynek esetleg köze van ahhoz a vállalathoz. Kétségtelen tehát, hogy kártérítésről a sajtótörvényben beszélni lehet és kell. De kell beszélni pro és contra. Kell beszélni akkor is, ha a hatósági üldözés indokolatlanul kárt okozott a sajtónak. Erre nézve azonban nem igen találunk valami szigorú intézkedéseket, holott rendkívül szigorú rendelkezések vannak az ellenkező irányban, a sajtó ellen. A kártérítést, mondom, bele kell vinni a javaslatba, de nem szabad módot nyújtani arra akkor, ha az újság a valót irja meg, ha mindjárt a valóság megírása kárt okozott is egyéneknek vagy vállalatoknak. A sajtónak épen az a hivatása, hogy a valóságot minden körülmények között megírja; megírja akkor is, ha abból kár háramlik valakire. Megtörténhetik az, hogy egy részvénytársaság hamis mérleget készit, erről valaki a sajtót felvilágosítja, a lap megírja, hogy a mérleg hamis, hogy annak adatai nem fedik a valóságot s hogy ezek az adatok csak azért vannak igy beállítva, hogy a közönséget alaposan meg lehessen nyúzni a részvényesek ráerőltetésével. Akkor, ugyebár, a lapnak nemcsak joga felvilágosítani a közönséget arról, hogy hamis dolog történik, hogy a részvénytársasági mérleg, amelynek alapján a részvényeket felfelé hajtják és amelynek alapján minél többen igyekszenek részvényeket szerezni, a valóságnak meg nem felel, hamis. Ezzel a lap gyanútlan, jóhiszemű embereket óv meg a károsodástól. És mennyivel nagyobb érdek, hogy ezek a jóhiszemű emberek óvassanak meg a károsodástól, mintsem azok, akik visszaélést akarnak elkövetni a valótlan adatok közlésével!