Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-491
i91. országos ülés I9ih január 12-én, hétfőn. 47 bíróságok hatásköréből, igazán nem lephet meg bennünket, hogy az eskiidtbiróságoknak még megmaradt hatáskörét is devalválja azzal, hogy a nem királyi táblai székhelyen működő esküdtbiróságokat is felruházza a nyomtatvány utján elkövetett politikai bűncselekmények elbírálására vonatkozó hatáskörrel. Ez egy hatásköri devalváczió, tehát lényegében a garancziák csökkentése. (Ugy van! balfelöl.) Egyik garanczia gyanánt ismerte fel eddigi törvényhozásunk, de maga a t. minister ur is az indokolásban a nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmények miatt indított eljárásban a kötelező vizsgálat fentartását. Az igazságügyi bizottság, nem tudom miféle bátorsággal meri rászánni magát, de nekiront a törvényjavaslatban is elismert ezen felfogásnak, szembeszáll a minister úrral ós az általa megállapított szövegben egyszerűen kisemmizi a kötelező vizsgálatot a sajtó utján elkövetett bűncselekmények miatt indított eljárásból. Talán ezzel is a garancziákat akarta fokozni, amikor az előzetes letartóztatásra vonatkozó rendelkezéseket nem csökkenti, hanem amint kimutattam, azon felelősségi rendszerből kifolyólag, amelyet a törvényjavaslat megállapít, még ki is tágítja az összejátszás terére és amikor a garancziákat akarja fokozni, akkor lehetővé teszi, hogy rendőrközegek nyomozó eljárása induljon meg a nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmények megtorlása terén is. Ilyen a t. minister urnak az az eljárása, amelylyel szerinte az 1848: XVIII. t.-czikkben mutatkozó hiányokat, fogyatékosságokat és hézagokat akarja kitölteni és helyrehozni. Amikor az önműködése nyomán visszaesés mutatkozik, nemcsak az 1848: XVIII. t.-czikkel, hanem egyéb büntető és a bűnvádi eljárást szabályozó törvényeinkkel szemben is, ugy az anyagi, mint az alaki jog terén, érthető, hogy a t. minister ur példája ragadós és átmegy az igazságügyi bizottságra egészen odáig, hogy — amint az imént mutattam rá — még a ministerrel is kész szembeszállni a garancziák csökkentésének munkájában. Minden olyan részletet mellőzök most már, amelyet nem tartok okvetlenül szükségesnek álláspontom indokolására, de még sem mellőzhetem hallgatással azon rendelkezéseket, amelyekről a t. minister ur szintén azt állítja, hogy azért vette fel azokat, mert a sajtószabadság garancziáit akarta velük fokozni. Egyik érinthetetlennek nyilvánított alapelvül tartja elibénk felszólalásában a t. igazságügyminister ur a javaslat azon rendelkezéseit, amelyek az eljárás gyorsítására vonatkoznak. E rendelkezések alatt természetesen értenünk kell a javaslat azon intézkedéseit is, amelyek az eljárás gyorsítását azzal akarják elérni, hogy a védelemnek és a vádnak bizonyítási jogát korlátozzák. Sajátságos dolog és igen kirívóan jellemzi az igazságügyi bizottság javítási munkáját megint az, hogy még a törvényjavaslat szövegének azon rendelkezéseit illetőleg is, amelyekben a védelem szabadsága ellen elkövetett sérelmekkel szemben bizonyos korrektivumot akar abban nyújtani, hogy a bíróságnak jogot ad arra, hogy a bizonyítékok előterjesztésére szabott határidőt meghosszabbithassa, az igazságügyi bizottság azzal kívánt a maga javítási feladatának eleget tenni, hogy ezen meghosszabbítási jogot tartalmazó rendelkezéseit az eredeti javaslatnak egyszerűen, minden indokolás nélkül törülte. Én nagyon kíváncsi vagyok és el is várom a t. előadó úrtól, magyarázza meg nekünk az igazságügyi bizottság által követett ezen eljárásnak az indokát. Mert ennek elejtése is megint semmi egyebet sem mutat, minthogy árkonbokron követik az igazságügyminister urnak azon kétségtelen tendencziáját, hogy sajtóperekben a védelem szabadságát, a gyorsítás ürügye alatt, még annál is nagyobb mértékben korlátozza, amely mértéket elegendőnek tartott az igazságügyminister ur a maga czéljainak elérésére a törvényjavaslat eredeti rendelkezései szerint. Csodálom, hogy nem hivatkozik a t. minister ur se felszólalásaiban, sem az igazságügyi bizottságban és a törvényjavaslat indokolásában arra az előzményre, amelyet Horváth Boldizsárnak az esküdtszékek felállítására vonatkozó rendeletéből meríthetne. Mert igaz, be kell ismernünk — a tárgyilagosság megóvásának kötelessége indít erre — hogy ezen a szabadelvüség szempontjából semmi kifogás alá sem eső ministeri rendeletben is van bizonyos korlátozása a bizonyítékok előterjesztésének, a mikor erre Horváth Boldizsár rendelete három napot enged, ha helyben laknak a védelem szerint kihallgatandó tanuk és szakértők, és hat napot enged akkor, ha azok nem a bíróság székhelyén laknak. Igen ám, csakhogy ugyanezen ministeri rendelet 56. §-a egész világosan megadja a jogot arra, hogy még a tárgyalás folyama alatt is hivátkozhassák a vádlott és védője uj bizonyítékokra. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A t. minister ur által kontemplált rendelkezések pedig tulajdonképen egyszerűen a limine elütik a védelmet a bizonyítékok előterjesztésének nagy erejétől, amikor arra szorítják a vádlottat és a védőt, hogy az ott meghatározott határidők alatt legyenek kénytelenek bizonyitékaikat, az azoktól való elesésnek terhe alatt előterjeszteni. Semmi egyebet nem jelent ez, t. ház. mint azt (Halljuk! Hallju7c!) hogy vagy kénytelen vagyok feltárni a magam összes hadállását az ellenfél előtt és a hatalom eszközei által nagyon is lehető módon kaput tárni annak a visszaélésnek, hogy a hatalom befolyásának segítségével az én bizonyítékaimban rejlő erőt ki lehessen játszani, vagy pedig, ami természetesen nem kisebb veszedelem, egyszerűen el vagyok ütve mindenféle bizonyítástól. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbalolclalon.)
