Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-499

432 4.9.9. országos ülés 1914 január 22-én, csütörtökön mint bárhol. Mert ami annyira különböző, annyi eltérést mutató, a legnagyobb kulturkülönbségekben rétegezett magyar társadalmunkban, kétségtelenül fontos a sajtó érdekében kétségtelenül kívánatos, hogy az a müveit közönség, amely az egész népesség vezetésére van hivatva, tartsa meg és ápolja a sajtóval való érintkezést, az azzal való komoly és közvetlen kontaktust. Nagy kár volt azokat a harangokat hit nélkül, meggyőződés nélkül, örökös tüzilárma között kongatni, mert jöhet idő, amikor a legkomolyabb férfiak, a legjobb buzgalommal, riadtan fogják annak a harangnak a kötelét rángatni és akkor kétszeres szükség lesz arra, hogy tisztán, erővel, hitetkeltően csendüljön az meg a nép millióinak. (Elénk helyeslés a jobboldalon. ) S ha már ennél a képnél vagyok: a harangra az szokott felírva lenni: vivos voco fulgura frango, mortuos plango. Ha azt akarjuk, hogy abban a nagy templomban, amelyet minden művelt ember szívesen emel a gondolatszabadságnak, olyan harang legyen, amely igazán tudja az embereket hívni, — vivos voco — ha azt akarjuk, hogy hitet, hatást keltsen, hogy szembe tudjon szállani vészszel, viharral, hogy fulgura frangat, meg tudja törni a villámot és fergeteget és ha azt akarjuk, hogy vivos vocet, hogy tudja hivni az élőket, harczra, küzdelemre, szembeszállásra, szervezkedésre, akkor a harangnak az anyaga tiszta legyen, ne legyen abban semmi salak, (Elénk tetszés és taps a jobboldalon és a középen.) mert különben nem marad más hátra, mint a »mortuos plango«, eltemetése, elsiratása azoknak az eszményeknek, azoknak az ideáloknak, azoknak a vágyaknak, azoknak a nagy kívánságoknak, amelyeket minden művelt ember hozzáfűz ahhoz, hogy a sajtónak igazsága és igaza legyen, hogy a sajtó igazán jó legyen, tudjon vezetni és irányítani. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) Ilyennek látván a sajtó helyzetét, igy ítélvén azt meg a magam szempontja szerint — és nem kétlem, hogy minden művelt magyar ember igy fogja fel — le kell számolnunk azzal, hogy igenis a magyar sajtónak reformra van szüksége. Szüksége van nemcsak a sajtószabadság szempontjából, nemcsak a különféle, akár meglevő, akár kötött politikai szempontok érdekében; szüksége van a sajtónak mint olyannak érdekében, de szüksége van azon különböző érdekek szempontjából, amelyek a sajtóvállalatok körül a legellentétesebb módon ugyan, sokszor párhuzamosan, sokszor egymásba csavarodóan, de ott nyüzsögnek, ott élnek egymás mellett. Ott van az irónak az érdeke, a szerkesztőé, a kiadóé, a nyomdáé s az egész közönségé. Nem ok nélkül hivatkoztam az előbb azokra a statisztikai adatokra; nem ok nélkül utaltam arra, hogy mi egy hypertrophiával állunk szemben ; nem ok nélkül mondottam, hogy itt anarchia van; és nem ok nélkül mondottam, hogy ennek bajait érzi mindenki és hogy az kihat mindazokra, akiknek a sajtóhoz közük van. Ezt a szituácziót tovább igy hagyni hitem, becsületes meggyőződésem szerint nem lehet, (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) nem lehet a sajtó munkásainak érdekében sem, nem lehet azoknak érdekében sem, akik szellemi munkával, vagy anyagi fáradsággal, vagy pénzzel mint vállalkozók vesznek abban részt. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) Tisztelt képviselőház! Eleget kívánok tenni Barabás Béla tisztelt képviselőtársam ama közbeszólásának, hogy a javaslatról is beszéljek. Hiszen eddig sem voltam távol ettől a gondolattól, hogy a javaslatnál kell maradnom. Rá fogok térni ennek beigazolására — előre bocsájtva, hogy bizonyos vagyok benne, hogy a konzekvencziák levonásában, legalább pro foro externo, nem fogunk egyetérteni — azon egyes rendelkezések méltatásával, amelyek a legerősebb, a legvehemensebb kritika tárgyát képezték és amelyeket ma gróf Andrássy Gyula t. képviselő ur is felhozott és támadott. Legyen szabad azonban, mielőtt ebbe belemennénk, arra utalnom, hogy azoknak az érdekes, értékes, sok tekintetben tanulságos beszédeknek folyamán a kritikák után mindig bizonyos megnyugvással olvastam, — ha nem is minden, de igen sok beszéiben — azt, hogy ezek a beszédek vagy egy patetikus szép szólamban, vagy egy erősen kicsattanó kemény acezentusban, vagy a jól ismert méla akkordban végződvén. (Derültség jobbfelöl.) mindig bizonyos biztatással azt hangoztatták, hogy hiába csinálunk ilyen borzalmasan rossz törvényt, hiába akarjuk a sajtót megzabolázni, hiába akarjuk a sajtót bilincsbe verni: ez nem ér semmit, mert a sajtószabadságnak ártani nem lehet; ne féltsük mi a magyar sajtót se ettől a javaslattól, se egyébtől. Teljesen és tökéletesen osztozom ebben és be fogom bizonyítani röviden, — amenynyire az idő és ma igazán fogyatékos erőm engedi, — hogy azok a rendelkezések, amelyeket a legjobban, legvehemensebben, legerősebben méltóztattak támadni, igazán nem nyújtanak tárgyilagos alapot annak az elitélő kritikának az elmondására. (Halljuk! Halljuk!) Tisztelt képviselőház! A tisztelt szónokok legtöbbje keresztüljutván az első paragrafuson és annak kifogásolt fogalmazásán, rendszerint megakadt az 5-ik §-nál, amelyet kapcsolatba hoztak a 8., 11. és 15.' §§-okkal és a páthosz, a gúny, az éleskedés fegyvereivel vitatták, hogy a plakátok terén rendkívül nagy visszaélésekre alkalmat adó rendelkezést akarunk a törvénybe iktatni. Andrássy Gyula gróf t. képviselő ur is azt mondta ma, hogy a falragaszok és választási nyomtatványok hatósági önkényre vannak bizva