Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-498

4-y8. országos ülés 1914 január il-én, szerdán. 373 mellőzte volna épen a rendőrségi riportra vonatkozó intézkedéseket, holott, amint az indokolás maga is mondja, igen jó példák lebegtek előtte ebből a szempontból. Előtte állt ugyanis az olasz törvény, az 1877. évi olasz büntetőtörvénykönyv, amely azt mondja, hogy bűnügyekben az iratokat csak az eljárás jogerős befejezése után szabad közzétenni. Azt kérdezem a minister úrtól, hogy miért nem vett be legalább egyetlen ily rendelkezést a javaslatba a magánbecsület védelmére ? V Legyen szabad most már röviden magával a kártérítési kötelesség kérdésével foglalkoznom. A 39. §. a kártéritési kötelességet per longum et latum kiterjeszti, kiterjeszti pedig anélkül, hogy akár deliktum, akár esetleg csak culpa lata, akár bűnösség, akár vétkes szándék fenforogna. Nagyon amerikaias a sajtójavaslatnak a kártérítésre vonatkozó rendelkezése, anélkül azonban, hogy a mi közgazdasági miliőnk megfelelne az amerikai viszonyoknak. Itten Amerikának felfogása csak abban az irányban nyilatkozott meg, amely irányt mi nagyon sok idő múlva sem leszünk képesek követni. Azt mondja a 39. §., hogy (olvassa) : »A kártérítéskövetelés a sértettet akkor is megilleti, ha a sajtóbeli közlemény nem állapit meg bűncselekményt. Ebben az esetben a kártéritési igényt csak polgári utón lehet érvényesíteni.« Ez olyan széleskörű megalapozása a kártéritési igénynek és kötelességnek, amelyet a mi közéletünk semmiképen nem bir el, nem bir el pedig a sajtónak mai szervezettsége mellett. Legyen szabad erre vonatkozólag valamit megjegyeznem. Azt mondja a szakasz, hogy az érdekelt feleknek vagyoni viszonyai veendők figyelembe. Természetesen jelentékeny vagyoni viszonyok nagy ellenértéket és kárpótlást kell, hogj igényeljenek. Már emiitettem egy példát, az agent provokátorokét. Most is bekövetkezhetik az, hogy pl. egy ellenzéki sajtót tönkre akar tenni a kormány, vagy annak valamelyik közege azáltal, hogy egyenesen agent provokátorokét szerződtet, egyenesen, úgyszólván ingyen munkatársakat küld annak a lapnak a nyakára, akik aztán teljesen észrevétlenül olyan czikkeket helyeznek el, amelyek alkalmasak az illető lapvállalatnak tönkretótelére. Nem szükséges semmi egyéb, mint egy ártatlan kis apróhirdetés. Ha pl. valaki levelezés utján, egy ur egy hölgynek azt irja, hogy neked ezentúl Gerbeaud-bonbonokat nem veszek, mert ez a részvénytársaság bukófélben van és nem akarom, hogy mirajtunk igyekezzék magát regenerálni ; elég egy ilyen apró levelezés formájába bujtatott árfarían apróhirdetés és már megvan a bázis, hogy irtózatos kártéritési igényeket támaszthasson akármelyik részvénytársaság a lapvállalat ellen, ami alkalmas arra, hogy a legvirágzóbb lapvállalatot, amely véletlenül nem kellemes politikai irányt követ a kormánynyal szemben, tökéletesen tönkretegyen. Vagy, amint Bikádi t. képviselőtársam felemlítette, mondjuk, hogy egy, a közérdekeket nagyon is szem előtt tartó lapvállalat, mondjuk, egy pénzügyi lapvállalat, igyekszik a maga kommitenseit, üzletfeleit megóvni és azt irja valamelyik pénzintézetről, amelyről tudja, hogy tényleg bukófélben van, hogy az fizetésképtelenség előtt áll. Akkor elégséges lesz annak a lapnak erre a czikkre hivatkozni, hogy az illető részvénytársaság már is kiszámíthatatlan igényekkel léphessen fel a lappal szemben. Természetesen ennek nem lesz egyéb következménye, mint az, hogy a betevők kiveszik a betéteiket, a részvények pedig piaczra kerülnek, esetleg potom áron. Már most az illető részvényes a részvény-árfolyam differencziáit az illető lapvállalattal szemben majd érvényesiti. Ugy látom, t. képviselőház, az önök felfogása szerint az ezután megindítandó, vagy az ezután prosperálandó lapoknak nem lesz más hivatásuk, mint a Madách angyalainak : csak az, hogy örökké dicsérjék az Urat, vagyis a mindenkori kormányt, legyen az Lukács László kormánya, vagy bárki másé. (Mozgás a bal- és a szélsőbalolddon.) Nagyon szomorú a sajtójavaslatnak a magánjoggal, nevezetesen a magánjogi kártérítéssel szemben való állásfoglalása. Az eddigi joggyakorlat szerint ugyanis kártérítésre köteles ugy-e bár az, aki jogvédett érdekeket jogellenesen megsértett, vagyis a mai kártéritési felfogás és joggyakorlat szerint a kártérítés a vétkességen, vagyis szubjektív elven alapszik, tehát csakis vétkes, vagy legalább is gondatlan magatartás az, ami kártérítésre bázisul szolgálhat. Már most a 39. §. szerint kártérítési követelés megillet bárkit is, ha a sajtóbeli közlemény nem is áüapit meg bűncselekményt. Itt sem jogellenességhez nincs kötve a kártéritési követelés, sem u. n. védett jogérdekhez. Ha tehát azt mondja egy lap egy vállalatról, hogy az pl. panama-pénzekkel dolgozik, mondjuk, ha egy lap pl. a Lukács-féle pör tárgyalása alkalmával megírta volna mindazokat, amiket a Pesti Hírlap tényleg megirt, hogy ugyanis állampénzekből csinálták meg a többséget : daczára annak, hogy ez nem védett jogérdek volt, mégis az illető bank, amely ezzel összeköttetésben van, a lapot kártérítés végett felelősségre vonhatta volna és e szakasz alapján majd vonhatja is. Az igazságügyminister ur igaz, más állásponton volt, nevezetesen ő a kártérítés megállapításánál a polgári törvénykönyv tervezetéhez simulva azt javasolta, hogy a kártérítés megállapításának kritériuma a magánjog szabálya szerint legyen megállapítható, ott legyen a szándékosság vagy súlyos gondatlanság. De a t. minister urnak ezzel sem volt szerencséje, mert az igazságügyi bizottság nem fogadta el ezt a módosítást, amint nem fogadta el számos más módosítását sem. Nagyon jól megírta egyik előkelő lap, amikor vezető czikkében a »kár-kár« szót használja az egész sajtójavaslattal szemben, mert nem egyéb ez, mint hollók károgása a sajtószabadság felett, az egész javaslat csak a kárt nézi, a kártérítést. Már most kérdem a t. minister úrtól, mi a nagyobb kár, az-e, ha egyes emberek bizonyos vélt érdekeikben