Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-491

4.92. országos ülés 191 tételével, esetleg még a maga mentségének is gyors hozzáadásával, amit — mint az imént mondottam — még érzékenyen büntet is a törvényjavaslat, mondom a törvényhozónak ilyen esetben lehetetlen eltekinteni az ilyen eljárásnak a jogsérelmet jóvátevő erejétől. Ahol a sajtó igazán szabad, mint Angliában, ahol semmiféle korlátozó rendszer nem tiltja a szabad tevékenység kifejtését, ott az apolog révén a helyreigazítás a bűnvádi eljárástól mentesiti a sajtónak illető munkását és az érdekelt időszaki lapot. Hogy a helyreigazitási jognak korlátlan biztosítása micsoda veszedelmeket rejt magában, azt felismerte ám az a t. minister ur által is a javaslat indokolásában nem éppen teljes őszinteséggel annyira dicsőített 48-as törvényhozásnak munkája. Tudjuk, hogy a helyreigazitási jogot a sajtótörvénynek, az 1848: XVIII. t.-czikknek az alsó tábla által, a karok és rendek által elfogadott szövege már magában foglalta volt. Es mi történt? A rendszerint konzervativebb felfogásra hajló főrendek táblája kihagyta az alsóházban elfogadott szövegből a helyreigazításra vonatkozó rendelkezést azért, mert — mint a tanácskozást tartalmazó naplóból mindenki meggyőződhetik — a főrendi táblának aggodalmai voltak az iránt, hogy súlyos visszaéléseket lehet ezen helyreigazitási jognak gyakorlásával elkövetni. (Igaz! JJgy van! a szélsöbaloldalon.) Hát ebben nyilvánul meg a t. minister urnak 48-as hagyományokhoz való nagy hivalkodással hirdetett hűséges ragaszkodása, hogy az akkori alsó táblának álláspontjára helyezkedik, ilyen demokratikus a felfogása és visszaállítja a helyreigazitási jogot, amelyet a főrendi tábla törölt volt, tekintet nélkül azokra a veszedelmekre, amelyeket felismert a 48-iki főrendiház a helyreigazitási jog korlátlan szabályozásában. De ha egy pillantást vetünk ennek a kérdésnek történetére, amint az a külföldi államok jogrendjében elébünk tárul, senki sem fog engem megezáfolni, ha azt állítom, hogy a legnagyobb államok, melyeknek mi jogintézményeink szabályozásában nyomába sem léphetünk, hosszú évtizedeken át meg voltak a helyreigazitási jog nélkül; semmiféle veszedelem nem fenyegette fennállásukat, sem jogrendjüket, közbékéjüket. Azt hiszem a mi államunkban sem olyan halaszthatatlan ez a kérdés, amelynek megoldása nélkül tovább ne élhetnénk. Megható, hogy ennek a szerencsétlen országnak annyi baja között épen ezt találta a t. minister ur a legsürgősebben szabályozandónak. Azt hiszem, hogy ha ebben az elvileg általunk is helyeselt reformban az a felfogás vezeti a t. kormányt, hogy ezt végre csakugyan meg kell valósítani, az ellen a vád ellen, hogy evvel a javaslattal is csak párthatalmi czélokat akar szolgálni, nem védekezhetik sikeresen, ha a helyreigazitási jog szabályozásából ki nem kü>i január 12-én, hétfőn. 29 szöböl minden olyan lehetőséget, amely a közhatóságoknak és magának a kormánynak hatalma gyakorlása érdekében visszaélések elkövetésére ad alkalmat. (Igaz! JJgy van! balfelöl.) Tessék a paritás álláspontjára helyezkedni hatóságokkal és magánfelekkel szemben egyaránt. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Kösse a. t. minister ur a helyreigazitási jog terén szükségesnek mutatkozó bírói eljárást is olyan garancziákhoz, amilyeneket a sajtó munkásaitól követel és sújtsa a rosszhiszeműen helyreigazítást követelőket ugyanolyan büntető szankczióval, amilyennel sújtja a sajtó munkásait. Mert hogyha nem követ egyforma eljárást a hatóságokkal szemben és a sajtó munkásaival szemben, akkor nem mondhatunk mást, mint azt, hogy a helyreigazitási jog szabályozását is csak arra akarja felhasználni, hogy a sajtó szabadsága ellen támadást intézzen. (JJgy van! balról.) At kell most térnem kérdésre, amely ennek a törvényműnek, mint a t. minister ur nevezi, igazi gerinczét képezi. A javaslat a felelősségnek uj rendszerét állapítja meg. Tulajdonképen ez a legsérelmesebb része a törvényjavaslatnak, mert ez foglalja magában a sajtószabadságot leginkább és legközvetlenebbül fenyegető veszedelmet. Hogy a felelősségnek általános elméleti szabályai nem alkalmazhatók minden bűncselekménynek az elbírálására, azt a mi érvényben levő általános büntetőtörvénykönyvünk maga állapítja meg. Gondoljunk csak a büntetőtörvénykönyv 308. §-ában szabályozott, többek bántalmazásából eredő súlyos testi sértésnek a megtorlására vonatkozó rendelkezésére. A köztörvényi büntetőjogi felfogásnak megfelelően a tettest kell sújtani és íme, maga az anyagi büntetőtörvénykönyv kénytelen kivételt tenni ez alól az általános elv alól, akkor, amikor, mint a törvény szavai mondják, nem lehet megállapítani, hogy a bántalmazást elkövető csoport melyik tagjának a cselekménye van közvetlen okozati összefüggésben a többek által okozott súlyos testi sértéssel. Kénytelen megtenni ezt a kivételt, ha egyáltalán nem akarja lehetetlenné tenni a büntetőhatalom érvényesülését és kimondja, hogy ha a tettes megállapítása nem érhető el, akkor a csoport valamennyi tagja egyformán bűnösnek mondandó ki és tevékenységének mértékéhez képest lesz büntetendő. Ha most a sajtóbüntetőjogot tartjuk szem előtt, nem igaz-e, hogy ezt a megkülönböztetést és ezt a kivételt a sajtó utján elkövetett bűncselekmények felelősségi rendszerben még sokkal inkább meg kell tennünk? Meg kell tennünk azért, mert rég megállapított igazság az, hogy a köztörvény szerinti felelősség rendszere mindig mindenütt a politikai reakeziónak az eszköze volt. Ne feledkezzünk meg arról, hogy mikor a responsabilité par cascade, a fokozatos felelősség alapján nyugvó belga javaslatot tárgyalták, Devot a belga törvényhozásban ugy nyilatko-