Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-497

332 4-97. országos ülés Í91k január 20-án, kedden. szelíden és mérsékelten biztassa is. Miért? Mert hisz a nemzeti közvéleményben úgyis hiába alakult ki nálunk valamely vágy vagy remény arra, hogy mi többet elérhessünk. A hatalom, illetve kedves államtársunk úgyis lealkuszik abból. Nálunk mintegy erkölcsi szükség az, hogy mikor valamely eszmét megpendítünk, mikor a nemzet jussát előbbre vivő, valamely igazán nemesebb gondolattal foglalkozunk, akkor a sajtó buzdittassék és a sajtó által a nemzeti közvélemény nagyobb várakozásra késztessék, mert hisz úgyis oda jutunk, hogy mire azok a vágyak, reménykedések hozzánk visszatérnek, egészen megnyirbálva kerülnek ide. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Ily körülmények közt nem helyes dolog egy javaslattal idejönni, amelylyel a sajtónak működését, — amely a nemzetnek nagy szolgálatokat tett a múltban, tesz a jelenben és bizonyos vagyok: tenne a jövőben is, — megnyirbálbáljuk, megnyirbáljuk a sajtó munkásságának lehetőségét azért, mert rémképeket látunk magunk előtt és egyes újságokat meg akarunk rendszabályozni. Nem helyes dolog, — hiszen már sokszor folyt róla szó — hogy Nagy György ellen törvényt alkotunk a köztársaság miatt, most törvényt alkotunk a Népszava, vagy esetleg más vállalkozással szemben és törvényt alkotunk az Est és a Nap utczai terjesztésével szemben. Nem találom meg annak a ráczióját, hogy ezeknek a kormánynak pillanatnyira nem tetsző működése miatt oly javaslatot tárgyaljunk, amelynek egyrészt — mondom — a rendelkezései kifejezetten és bebizonyithatólag egyedül és kizárólag a hypokrizisre vannak alapítva, másfelől azt a czélt el nem éri, amelyet kontemplál, harmadszor pedig részleteiben nemcsak, hogy nem éri el a czélt, hanem ellenkezőleg : káros visszahatásokat fog szülni. Mielőtt magára a javaslatra rátérnék, elsősorban tisztázni szeretném, ha ugyan lehetséges, azt az alapot, amelyen mozoghatnánk. Ugy áll a dolog, hogy én, — aki, mint előre bocsátottam volt, az egyes elvi kérdések tekintetében pusztán deklarácziókkal kívánom álláspontomat nyilvánítani és csak főként a kértérités kérdését dolgozva ki, szeretnék a t. háznak képet nyújtani felfogásomról — nem vagyok képes ma magamnak alapot teremteni, amelyen elindulhatnék, egyszerűen azért, mert a javaslatnak a t. minister ur által benyújtott szövege az igazságügyi bizottságban bizonyos irányú változtatást szenvedett. Nem vonatkozik ez a 39. és 40., hanem a vonatkozó 49. §-ra. Az igazságügyminister ur, valószínűleg belátva, — mint ő maga mondja — hogy ez a szövegezés sem megfelelő, mai beszédében kifejezetten utalt is arra, hogy a 40. §-t még nyílt kérdésnek kívánja tekinteni, sőt kijelentette, hogy e szakaszok szövegének módosításával foglalkozik. Be is jelentette beszédében, hogy három módosítást készített, ezeknek szövege azonban előttem abszolúte ismeretlen. Ismeretes azonban az, hogy az igazságügyminister ur megharagudott a Népszavára és emiatt bejelentette, hogy azokkal a módosításokkal tovább nem foglalkozott. Nem tudom, mit tartalmaznak azok a módosítások, van-e azokban elvi álláspont kifejezésre juttatva, avagy a három közül, amelyeket egyiket sem ismerek, esetleg egy vagy kettő megmarad-e és ha igen, mit tartalmaz, én azonban lehetetlennek tartom először is azt, hogy egy fontos és nagyjelentőségű alkotmányreformot képező javaslat tárgyalásánál ilyen momentumok zavarólag hathassanak a tárgyalás menetére. Én lehetetlenségnek tartom, hogy, amit az igazságügyminister ur maga helytelennek, czélszerütlennek, vagy meg nem felelőnek ismert fel, az a Népszava czikkében megjelent zavaró momentum által egyszerre jó lehessen és megfelelővé váljék. Ezt kell kiindulási pontul felvennem. Ennek daczára kénytelen vagyok fejtegetéseimet az előttem adva levő és az igazságügyi bizottság által is approbált szakaszra alapítani, mert, ismétlem, semmi néven nevezendő tárgyi alapom nincs és illetve annak érdemére nem tudnék nyilatkozni. T. ház ! Nem akarom az igazságügyminister ur jóhiszeműségét kétségbe vonni ezen dologban, de, bocsásson meg nekem, ha mi elvi kérdéseket ugy kezelünk, mint az igazságügyminister ur a kártérítés kérdésének módosítását, akkor felmerül bennem legalább is az a gondolat, hogy mikép lehetséges, hogy mikor valaki teljes meggyőző erővel, egész énjét, politikai becsületét, mindenét latba vetve követeli magának, hogy senki jóhiszeműségét kétségbe ne vonja, akkor mégis, ismétlem, elvi jelentőségű kérdéseket ugy kezel, hogy legalább is az a látszata van, mintha politikai borravalóknak akarta volna felhasználni és minthogy ez nem sikerül, egyszerűen nem alkalmazza. (Igaz ! ügy van I a baloldalon.) Ezt enyhébben is lehetett volna kifejeznem, elmondhattam volna — és talán így helyesebb — hogy mint a hatalom kegyének megnyilvánulásait akarja ezeket feltüntetni. Erre azért mutattam rá, mert az ember lehet jóhiszemű, de akármilyen jóhiszemű, mindig csak ember marad és az embert sokszor indulatok vezetik, melyek szélsőségekbe ragadtatják különösen a gyakorlati politikust a nyilatkozatok tekintetében. Egyet biztosan meg tudok állapítani már most és ez az, hogy a t. igazságügyminister ur vagy az akkor tett módosítás iránti ígéreteknél ragadtatta el magát a szélsőségekre, vagy pedig itt, ezen beszédében. A kettő ugyanis egymás mellett meg nem állhat. (Helyeslés balfelől.) Én a tárgyi igazság érdekében kérem, legyen szives, minthogy menekvés ebből amúgy sincs, akként reparálni a dolgot, hogy a »Népszava« által irt czikket — amelyért végül is ma még az 1848-iki sajtótörvény értelmében a szakszervezet tagjait bezárni amúgy sem lehetne, mert a czikk a fokozatos és kizáró felelősség mellett Íratott — mint zavaró momentumot küszöbölje ki és térjen vissza oda, hogy a