Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-497
Í97. országos ülés Í9U január 20-án, kedden. 331 ma is az a kormányzat, amely az önkényuralom felé hajlik, az, amely folyton fokozódó büntetésekkel akarja sújtani. Pedig, t. uraim, a hírlapirodalom nem egyes embernek, nem egyes hitfelekezeteknek vagy osztálynak a szócsöve, az nem egyes társadalmi rétegeknek, az az egész nemzetnek, az egész nagyvilágnak szól. Akinek valami panasza, valami jogos óhaja, valami jóravaló gondolata támad, annak a hirlapirodalom rendelkezésére áll és az eszme csakis ez utón és ezáltal válik közkincscsé. A sajtó az, t. uraim, amely minden jelentős eseményről úgyszólván elsősorban értesül és értesiti a közönséget. Természetesen egyidejűleg közli a közönséggel a jelentősebb események felől táplált véleményét is. Ha meggondoljuk, hogy különösen a mai világban, a rohanó élet nagy forgatagában, amikor az emberek a kenyérkeresettel vannak elfoglalva, mennyire nem szeretnek uj dolgokon gondolkozni, akkor tudjuk, mit jelent az, amikor egy-egy sajtóorgánum valamely aktuális ténykérdés tekintetében rögtön állásjjontot nyilvánit és ezzel bizonyos tömeget gyűjt maga köré, amely, ha egyébből nem, már csak gondolkozási restségből is akczeptálja a publikált véleménynyilvánítást. Ezek a gondolatok nem ujak és én csak az idő kímélése okából nem hivatkozom mindig a forrásokra. Természetes, hogy számtalanszor megvitatott kérdések ezek és szinte lehetetlenség lenne az ismétlés vádját elkerülnöm, hacsak nem akarnám folytonosan, úgyszólván minden egyes mondatnál az illető forrásokat is felsorolni. Ezeket a gondolatokat kiegészítik még a következők, amelyek egy csokorba kötve talán némi egységes képet adnak erről a fogalomról. (Halljuk!) Hivatkozhatom például Deák Ferencz mondására, aki szerint (olvassa): »a sajtó az, ami rombol, ami elsodor, eltipor, felemel és lesújt, büntet és jutalmaz egyaránt. A sajtónak hivatása keresni az igazságot és érvényre juttatni azt és épen azért szerintem annak a sajtótörvénynek tulajdonképen csak egy mondatból kellene állania és ez az, hogy hazudni nem szabad«. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ugyanez a sajtó ma. Amint az antik tragédiákban a kórusnak volt az a szerep kiosztva, a kórus volt az, amely nagy események lejátszódása közben a közvéleménynek lelkiismeretét, szavát volt hivatva kifejezésre juttatni: ugy ma ezt- a szerepet a sajtó tölti be, s hozzátehetjük mindjárt, olyan módon, hogy leszámítva azokat a fólszegségeket, amelyek hogy léteznek, egyikünk sem tagadja és amelyekkel szemben repressziv szabályok alkalmazásának igenis helye van. ugy hogy ellene kifogást emelni nem lehet. Ez az, ami engem annak konstatálására indít, hogy az igazságügyminister urnak magatartása egyáltalában nem helyes akkor, amikor következetesen mindig csak annak a szegény kolozsvári varrónőnek, meg annak a csődbejutott kereskedőnek az esetéről beszél s ezen két vidéki, igazán sporadikus esettel kapcsolatban, valahányszor a sajtó munkásairól beszél, mindig a »sajtó-paraziták« kifejezést használja. Neki, aki az egész sajtótörvényt a büntetőjog szempontjából kezeli, megértem, szüksége van arra, hogy mindig a visszaélést, mindig azokat lássa maga előtt, akik nem méltók arra, hogy a sajtómunkás nevet viseljék, hogy abba a társadalomba tartozzanak. De állítsuk helyre az igazságot: nemcsak visszaélők vannak Magyarországon, hanem tessék körülnézni: itt vannak — nem kell messze menni és nem akarok hízelegni, de a tárgyi igazságnak tartozunk vele — Magyarországon a politikai sajtó munkásai, akik hosszú időkön keresztül bámulatos önfeláldozással és lelkiismeretességgel teljesitették mindig kötelességüket. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsőbalól&alon.) Talán volt eset, ugy emlékszem, a régebbi időkben, amikor túlbuzgóságból valaki egy véletlen folytán hozzájutott hivatali titkot elárult; de igazán nem emlékszem, hogy egyetlen egy is akadt volna közöttük olyan, akire csak távoli vonatkozásban is ilyen kifejezés alkalmazható lenne. Ha tehát itt mi tárgyilagosan akarunk a sajtómunkásokról beszélni, akkor méltóztassék nekem megengedni, ne mindig a parazitákról beszéljünk, hanem nézzük azt, hogy bár a sajtó munkásai között is lehetnek paraziták, visszaélők, de nagy általánosságban a magyar hírlapirodalom az ő munkásaival még mindig meg lehetett elégedve. (Ugy van! balfelől.) A sajtó munkásai között bizony sokszor találkoznak lánglelkü, nagyeszű emberek. Ugyancsak találkoznak olyanok, akik ezeket a nagyeszű, lánglelkü embereket megértik. O általuk kerülnek az eszmék és pedig nagy eszmék, amelyek nemzetek sorsát sokszor előbbre vitték már, ki a nagy nyilvánosság elé, ott érlelődnek, s az igy megérlelődött eszmék vitték azután előre az eseményeket a maguk utján. Én mindig emlékembe idézem e tekintetben Kossuth Lajosnak pályafutását, akiről tudjuk, hogy úgyszólván a sajtó révén emelkedett aki; de főként a nemzet azokat a nagy közkincseket, amelyek az ő lánglelkében voltak és fejlődtek, csak a sajtó révén szerezhette meg és csak ennek köszönhető az, hogy 1848 óta ami államiságunk azon nagy fejlődésen keresztülment. (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Kossuth Lajosnak volt egy ideálja. Megemlékezve a lánglelkü angol államférfiunak, O'Connelnek azon mondásáról, hogy Skócziának mindig egy fontot kell követelnie Angliától, hogy egy shillinget kaphasson, azt mondta, hogy nálunk, ahol úgyszólván teljesen azonos viszonyok vannak, sokszorosan szükséges, hogy a hírlapirodalom bizonyos mértékig túlzásba menjen és ha egy eszme vagy követelés felvetődik, akkor azt mindig necsak szívesen támogassa, hanem 43*
