Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-497

Í97. országos ülés Í9U január 20-án, kedden. 331 ma is az a kormányzat, amely az önkényura­lom felé hajlik, az, amely folyton fokozódó bün­tetésekkel akarja sújtani. Pedig, t. uraim, a hírlapirodalom nem egyes embernek, nem egyes hitfelekezeteknek vagy osztálynak a szócsöve, az nem egyes társadalmi rétegeknek, az az egész nemzetnek, az egész nagyvilágnak szól. Akinek valami panasza, valami jogos óhaja, valami jóravaló gondolata támad, annak a hirlapiro­dalom rendelkezésére áll és az eszme csakis ez utón és ezáltal válik közkincscsé. A sajtó az, t. uraim, amely minden jelentős eseményről úgy­szólván elsősorban értesül és értesiti a közön­séget. Természetesen egyidejűleg közli a közön­séggel a jelentősebb események felől táplált véleményét is. Ha meggondoljuk, hogy különö­sen a mai világban, a rohanó élet nagy forga­tagában, amikor az emberek a kenyérkeresettel vannak elfoglalva, mennyire nem szeretnek uj dolgokon gondolkozni, akkor tudjuk, mit jelent az, amikor egy-egy sajtóorgánum valamely aktuális ténykérdés tekintetében rögtön állás­jjontot nyilvánit és ezzel bizonyos tömeget gyűjt maga köré, amely, ha egyébből nem, már csak gondolkozási restségből is akczeptálja a publi­kált véleménynyilvánítást. Ezek a gondolatok nem ujak és én csak az idő kímélése okából nem hivatkozom mindig a forrásokra. Természetes, hogy számtalanszor megvitatott kérdések ezek és szinte lehetetlen­ség lenne az ismétlés vádját elkerülnöm, hacsak nem akarnám folytonosan, úgyszólván minden egyes mondatnál az illető forrásokat is fel­sorolni. Ezeket a gondolatokat kiegészítik még a következők, amelyek egy csokorba kötve talán némi egységes képet adnak erről a fogalomról. (Halljuk!) Hivatkozhatom például Deák Fe­rencz mondására, aki szerint (olvassa): »a sajtó az, ami rombol, ami elsodor, eltipor, felemel és lesújt, büntet és jutalmaz egyaránt. A sajtónak hivatása keresni az igazságot és érvényre jut­tatni azt és épen azért szerintem annak a sajtótörvénynek tulajdonképen csak egy mondat­ból kellene állania és ez az, hogy hazudni nem szabad«. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ugyanez a sajtó ma. Amint az antik tragédiákban a kórusnak volt az a szerep kiosztva, a kórus volt az, amely nagy események lejátszódása közben a közvéle­ménynek lelkiismeretét, szavát volt hivatva ki­fejezésre juttatni: ugy ma ezt- a szerepet a sajtó tölti be, s hozzátehetjük mindjárt, olyan módon, hogy leszámítva azokat a fólszegségeket, amelyek hogy léteznek, egyikünk sem tagadja és amelyekkel szemben repressziv szabályok alkalmazásának igenis helye van. ugy hogy ellene kifogást emelni nem lehet. Ez az, ami engem annak konstatálására indít, hogy az igazságügyminister urnak maga­tartása egyáltalában nem helyes akkor, amikor következetesen mindig csak annak a szegény kolozsvári varrónőnek, meg annak a csődbejutott kereskedőnek az esetéről beszél s ezen két vidéki, igazán sporadikus esettel kapcsolatban, valahányszor a sajtó munkásairól beszél, mindig a »sajtó-paraziták« kifejezést használja. Neki, aki az egész sajtótörvényt a büntetőjog szem­pontjából kezeli, megértem, szüksége van arra, hogy mindig a visszaélést, mindig azokat lássa maga előtt, akik nem méltók arra, hogy a sajtómunkás nevet viseljék, hogy abba a tár­sadalomba tartozzanak. De állítsuk helyre az igazságot: nemcsak visszaélők vannak Magyarországon, hanem tes­sék körülnézni: itt vannak — nem kell messze menni és nem akarok hízelegni, de a tárgyi igazságnak tartozunk vele — Magyarországon a politikai sajtó munkásai, akik hosszú időkön keresztül bámulatos önfeláldozással és lelkiisme­retességgel teljesitették mindig kötelességüket. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsőbalól&alon.) Talán volt eset, ugy emlékszem, a régebbi idők­ben, amikor túlbuzgóságból valaki egy véletlen folytán hozzájutott hivatali titkot elárult; de igazán nem emlékszem, hogy egyetlen egy is akadt volna közöttük olyan, akire csak távoli vonatkozásban is ilyen kifejezés alkalmazható lenne. Ha tehát itt mi tárgyilagosan akarunk a sajtómunkásokról beszélni, akkor méltóztassék nekem megengedni, ne mindig a parazitákról beszéljünk, hanem nézzük azt, hogy bár a sajtó munkásai között is lehetnek paraziták, vissza­élők, de nagy általánosságban a magyar hírlap­irodalom az ő munkásaival még mindig meg lehetett elégedve. (Ugy van! balfelől.) A sajtó munkásai között bizony sokszor találkoznak lánglelkü, nagyeszű emberek. Ugyan­csak találkoznak olyanok, akik ezeket a nagy­eszű, lánglelkü embereket megértik. O általuk kerülnek az eszmék és pedig nagy eszmék, ame­lyek nemzetek sorsát sokszor előbbre vitték már, ki a nagy nyilvánosság elé, ott érlelődnek, s az igy megérlelődött eszmék vitték azután előre az eseményeket a maguk utján. Én min­dig emlékembe idézem e tekintetben Kossuth Lajosnak pályafutását, akiről tudjuk, hogy úgy­szólván a sajtó révén emelkedett aki; de főként a nemzet azokat a nagy közkincseket, amelyek az ő lánglelkében voltak és fejlődtek, csak a sajtó révén szerezhette meg és csak en­nek köszönhető az, hogy 1848 óta ami állami­ságunk azon nagy fejlődésen keresztülment. (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Kossuth Lajosnak volt egy ideálja. Meg­emlékezve a lánglelkü angol államférfiunak, O'Connelnek azon mondásáról, hogy Skócziának mindig egy fontot kell követelnie Angliától, hogy egy shillinget kaphasson, azt mondta, hogy nálunk, ahol úgyszólván teljesen azonos viszo­nyok vannak, sokszorosan szükséges, hogy a hír­lapirodalom bizonyos mértékig túlzásba menjen és ha egy eszme vagy követelés felvetődik, akkor azt mindig necsak szívesen támogassa, hanem 43*

Next

/
Thumbnails
Contents